Vagyunk te és én. Egymáshoz közel, már majdnem egymás állkapcsába lihegve. Te üvöltözöl, érzem a szikrákat a nyakamon. Csípi a bőröm. Majd megfulladsz a kitörni készülő dühfelhő nyomásától és látom ahogy a szép, angyali arcod most vöröslő, erőszakos erek fonják át. Most már igen ördögi a kinézeted. Csak nézlek és várok. Ha eléggé koncentrálok talán még a tűzben táncoló démont is megpillanthatom a szemedben. Én nyugodt vagyok, talán ez is ingerel téged. Most félhetnék tőled, ha nem ismernélek jobban önmagadnál. -Majd te hirtelen elkapod a fejed, csak egy pillanatra, és mire visszafordulsz a tekinteted a valaha élt legszelídebb őzike tekintetével vetekszik.- Ha nem ismernélek olyan nagyon jól, most összezavarodnék, de így csak megengedek magamnak egy félmosolyt, hisz a rutin erősebbé kovácsol a legkeményebb gyémántnál is.
(Ez egy rövid novella féleség, amolyan jegyzet volna egy lobbanékony emberről. )
Ezt el tudnám képzelni egy regény kezdetének.
VálaszTörlés