Egy hely ahol a sebzett kismadár lelkem erőre kaphat

Ablakpárkányomon ülök vérbe fagyva, emlékek vérével telve. Fullasztóan nyomják a lelkem, egyre mélyebbre szúrva a szívembe. Üvegszilánkok mardossák minden szegletét és sót szór a beforratlan sebre, csak hogy soha ne múljon. Valami kell a múltból, ami még emlékeztet ki is vagyok, honnan jöttem, miért vagyott itt. Itt, hol a világ kitaszít köréből, minden erejét bevetve küzd ellenem és az emberségem ellen. Hol magára maradva az ember nem képes másra, mint önmagával is elhitetni; minden rendben és az életem tökéletes. Agymosást végzek saját magamon, csak azért, hogy azt higgyem ez mind tökéletes. A só mélyebbre szóródik szétmarva életem fontos lépcsőfokait...és a kép most darabokra hullik. A jövöképem minden másodperccel homályosodik, mígnem egy nagy fekete foltá nem lesz, a kiszámíthatatlan akaratomon múlik minden. Vajon képes vagyok újraszínezni a palettát?