Csak nem tudom elhinni, hogy egyszer, mint mások, én is voltam hiú. Hogy sokszor még most is az vagyok. Hogy azt mondom jól vagyok, pedig sosem fájt még ennyire. Az a kis szilánk minden mozzanatomra egyre mélyebbre váj és csak egyszerű azt kimondani, hogy jól vagyok, érezni nem. Minden percben átverem saját magam, míg rá nem döbbenek, mekkora színjáték vagyok saját magam részére is. Egy színdarab. Darabokból egy egész felépített szín. És én nem akarom, nem bírom már ezt. Én már csak nyugalmat szeretnék, mert a szilánk darabokra vágja húsomat és hagy élve elvérezni újra és újra és én legbelül nem akarok meggyógyulni. Tudom, hogy legbelül nem tudom meggyógyítani önmagam, akármennyire is erősen hitegetem gyakran magam. Gyenge vagyok. Egy zuhanó tollpihe. Egy rothadó kőtömb a sziklaszirten. És én belülről már ezerszer meghaltam és nem tudom milyen lenne az életem ezeregyedik alkalom nélkül. Rettegek és csak az elnyomásban találok békét. Hogy elnyomjak mindent amit érzek, mert