Tudod az, hogy minden agysejtem 95%-át te teszed ki még nem azt jelenti hogy kedvellek, maximum éppen olyan vagy, mint amitől 4 éves korom óta meg akarok szabadulni, de túlságosan a részemmé vált, hogy csak úgy kitépjem, mint te a szívem és eldobjam, mint én szeretném a tiédet. Miután kitéptem az enyémmel együtt, lehet minden rendben lenne, azt hiszem ezt nevezik meghittségnek. Mikor az az ember, aki iránt talán születésedtől fogva gyűlöletet táplálsz, hirtelen kilép az életedből, megjelenik a tátongó űr a szívedben. A hiány minden iránt amit otthonodként megszoktál. A szorongásokat, a keménykezűséget, a rettegést, a halálvágyat és ölni vágyást, ami részemről egy és ugyanaz. Magad vagy mást ölsz, nem számít, gyilkos vagy és mások sírni fognak. A különbség a bűnhődés. Vagy te halsz meg vagy te látsz másokat meghalni.
Tudod az, hogy gyakran gondolok rád és miattad egész nap csak fekszem az ágyamban magzatpózban, úgy mint 17 évvel ezelőtt egy szent helyen, ahol nem létezett még sem a gyűlölet sem a szeretet, nem jelenti azt hogy fontos vagy számomra. Maximum ragaszkodásnak nevezném, mert pont olyan vagy akitől mindig is meg akartam szabadulni, de úgy látszik az akarat és a tettek most sem egyeznek.
Tudod-e hogy sokat gondolok rád? Nem én akarom, csak vannak éjszakák, nappalok és hajnalok, mikor ha belenézek a tükörbe és vizsgálgatom szemem íriszét, tudod mikor elég régóta nem pislogtál már és a kép csak halványul, lassan olyan lesz, mint a mozaik és akkor már nem tudod megkülönböztetni, hogy zöld e vagy barna. És én barnának látom,. Két csokoládébarna szempár fúródik a tekintetembe. Sós könnyek mossák arcom. Tudom, mert néhány már az ajkamig gördült és megízleltem őket nyelvem hegyével. El tudod képzelni milyen mikor saját könnytől sínylődő arccsontodat bámulod? Mikor annyira koncentrálsz egy pontra a testeden, hogy újból csak az övét képzeled a saját karjaid helyére? Vajon milyen mikor már zsibbadt ajkaid mosolyra húzódnak? Tévedsz, nem attól mosolygok, mert eszembe jutottál és nem is az emlékezetemben oly elevenen élő csókunk sistergő utóhatása, csupán azt kívánom bár soha ne találkoztunk volna. Bárcsak 17 évvel ezelőtt ott maradtam volna a melengető, biztonságot adó anyai burokban, ahol te nem létezel, ahol soha nem ismertem volna meg a világot.
Tudod mi az mikor álomból felébredve egy apró vonal választja el a valóságot és a képzelet? Az egyetlen különbség, hogy mikor kereslek magam mellett csak levegőt ölelek. Az a levegő is olyan rémisztően puha nekem. Szeretnék betakarózni vele és örökre belebújni, hogy amikor reggel iskolába indulok az ő puhaságán üljek a buszon. Hogy mikor sétálok az utcán beborítson a magabiztossága és megvédjen mindentől. Mikor számhoz emelek egy szendvicset velem együtt egyen és érezze az ízek önfeledt táncát a nyelvemen. Mindez valós lehetne..
De csak a cigifüst végtelen tárházát vagyok képes magamba szívni... Kábít és majdnem olyan mintha álmodnék és elhiszem, hogy utállak...hogy nem hiányzol...hogy jó így nekem...egyedül.
http://www.youtube.com/watch?v=zWbsnAHXyBU
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése