Menekülés egy emlékképtől

Nehéz felejteni az életben. Mikor azt gondolod, hogy továbbléptél, örökre eltemetted a múltat, tisztességes búcsút vettél tőle, akár egy sikeres hamvasztás; "porból lett, s most porrá lészen". Boldogan sétálsz az utcán, már nem cipeled azt a súlyos koporsót vállalod, mi egykor a lelket is képes volt kipréselni belőled.Hol eddig csupa könny, s sikoltás mocsara bugyogott, most édes, megrészegítő meggyfa virágzik s vonzza maga köré a mosolyt, a vidámságot. Imádom ezt az érzést, olyan önfeledt és határtalan, kifogyhatatlannak tűnő boldogság szirup, s nevetések buja erdeje.
Azt mondják egyszer mindennek vége. Mikor továbblépünk az emlék is csupán mosolyt fakaszt, de merre a tovább és ki lép? Tegnap is el akartam látogatni arra a gyönyörű helyre, elbújni a fa dús lombjai közt,s arcomba szívni a mámort. De nem találtam. Sehol. Akárhányat pisloghattam, kétségbeesésemben a lelkemet is kiordítottam, de újfent a már már bugyogó, rémisztő mocsárfolyamot találták meg szemeim. Hol eddig pillangók kergetőztek, jácint illata töltötte meg a teret, most nem érzek mást, csak sivár, kietlen, tűztől perzselődött pusztát, akár a pokol, jobban égette bőrömet, mint egy millió fokon égő lávafolyam tengere. Kétségbeesés és magány szaga csapta meg orrom, s hányni tudtam volna a gerincemen végigfutó undortól és rettegéstől. Fekete boltozat ölelte magába a rétet, s vele együtt én is a sötétségbe vesztem. Megint.
Nehéz felejteni a múltat, még évek után is lehetetlennek tűnő. Kitudja, az idő talán tényleg gyógyír a fájó sebekre. Egyszer talán képes leszek úgy nevetni, hogy ne a te mosolyod jusson az eszembe. Szaladni úgy, hogy ne a gyermekkorról álmodozzak, mikor minden oly egyszerű volt és magától értetődő. Felkelni anélkül, hogy ne a miérteken járjon az eszem. Lefeküdni boldogan, úgy gondolni a napra, mint egy régóta vágyott búcsú. Valami elmúlt, de aznap valami új is kezdetét vette. Egy nap talán ezt hívhatom a jelennek.

Placebo-Meds

Egy dal, semmi más. Nyár van.

Van egy szám, amit hallgatván a nyári hőség kezdi uralni a fejem.
 Egy terasz, kora reggel, esetemben délelőtt 10 óra. Egy terasz, egy faszékkel és egy kis asztalkával, rajta hamutál. A nap már fent van, kellemesen süti fáradt bőröm és megtörik  fénye napszemüvegem lencséjén. Kortyolok egyet jegeskávémba, egyet beleszívok a füstölgő cigarettába. Szemem lehunyva élvezem a kellemes meleget, ami nem tud elpusztítani, akármennyire is forr tőle vérem.
Esték, mikor már nem is este van, mert madárcsicsergés szakítja meg gondolatmenetem és a Nap első sugarainak a fénye világítja be a szobát. Hajnalodik, látom, már 5 óra is elmúlt. Ha most nem nyár lenne indulhatnék a suliba. De nyár van és imádom. Nyoma sincs a nyomó álmosságnak, pedig 2 óra múlva kelnem kell, hogy munkába induljak. De ez valahogy más és imádom.
Tél van, odakint hóvihar, mégis érzem a meleget a testemen, a kánikulát, mi nyáron másokat perzsel, de nekem mégis kellemes gyöngédséggel simogatja bőröm. Még két hónap az emlékeimre támaszkodva. Az emlékekre, amik minden perccel csak halványulnak. Eleinte csak a magány, az egyedüllét száll el, de idővel az egész csaknem fél éve történt pillanat a süllyesztőbe vész és csak az az egy szám marad, ami ezt a nyugodt, csodálatos érzést idézi fel újra, újra és újra.