Mikor már nem fájhat-nem boldogíthat az emléked

Mikor az emlékek helyén a szívedben már azt a lyukat sem találod, ami annyira égetett belülről, fura érzés. Egyáltalán nem emlékszel már minek kéne hiányoznia. Mi miatt szenvedtél ez ideáig olyan nagyon. Miért? Nem emlékszel miért volt a múlt olyan jó, miért szeretted őt annyira. Már a fájdalom és hiányérzet is elszállt, olyan könnyeden képes vagy lebegni.

Ahogy kikapcsolom az érzelmeimet, a fájdalmat,a szenvedést, a bűntudatot. Minden tényleg olyan könnyed és felhőtlen. Eszembe jut az utca, ahol mindig találkoztunk. A házatok ajtaja, ahol mindig kopogtam és a csúszós padló, mely mindig cuppogott miközben rohantál az ajtó felé, meg-megcsúszva rajta. -Nem mosolygok. Nincs az arcomon a jellegzetes tagadó, álarc mosolyom. Kikapcsolt állapotban, érzelmektől hibernálva idézem fel az emlékeket üres tekintettel és lélekkel. Mert nem vagyok más, mint egy nagy üresség,  az üres világban, ebben a végtelenül üres univerzumban.

A lobbanékony tűz

Vagyunk te és én. Egymáshoz közel, már majdnem egymás állkapcsába lihegve. Te üvöltözöl, érzem a szikrákat a nyakamon. Csípi a bőröm. Majd megfulladsz a kitörni készülő dühfelhő nyomásától és látom ahogy a szép, angyali arcod most vöröslő, erőszakos erek fonják át. Most már igen ördögi a kinézeted. Csak nézlek és várok. Ha eléggé koncentrálok talán még a tűzben táncoló démont is megpillanthatom a szemedben. Én nyugodt vagyok, talán ez is ingerel téged. Most félhetnék tőled, ha nem ismernélek jobban önmagadnál. -Majd te hirtelen elkapod a fejed, csak egy pillanatra, és mire visszafordulsz a tekinteted a valaha élt legszelídebb őzike tekintetével vetekszik.- Ha nem ismernélek olyan nagyon jól, most összezavarodnék, de így csak megengedek magamnak egy félmosolyt, hisz a rutin erősebbé kovácsol a legkeményebb gyémántnál is.

(Ez egy rövid novella féleség, amolyan jegyzet volna egy lobbanékony emberről. )