Csak nem tudom elhinni, hogy egyszer, mint mások, én is voltam hiú. Hogy sokszor még most is az vagyok. Hogy azt mondom jól vagyok, pedig sosem fájt még ennyire. Az a kis szilánk minden mozzanatomra egyre mélyebbre váj és csak egyszerű azt kimondani, hogy jól vagyok, érezni nem. Minden percben átverem saját magam, míg rá nem döbbenek, mekkora színjáték vagyok saját magam részére is. Egy színdarab. Darabokból egy egész felépített szín. És én nem akarom, nem bírom már ezt. Én már csak nyugalmat szeretnék, mert a szilánk darabokra vágja húsomat és hagy élve elvérezni újra és újra és én legbelül nem akarok meggyógyulni. Tudom, hogy legbelül nem tudom meggyógyítani önmagam, akármennyire is erősen hitegetem gyakran magam. Gyenge vagyok. Egy zuhanó tollpihe. Egy rothadó kőtömb a sziklaszirten. És én belülről már ezerszer meghaltam és nem tudom milyen lenne az életem ezeregyedik alkalom nélkül. Rettegek és csak az elnyomásban találok békét. Hogy elnyomjak mindent amit érzek, mert

Ártatlan sötétségbe kevert halvány színárnyalat.
Szagától részegen tengő léleksöpredékek.
Lila. De van mikor zöld.
Háromszor gondoltam végig és most már kék.
Gerinctelen uszály a messzeségben.
Ködfátyollal bevont/körbefont szemem reszketve bámul.
Vagy a testem reszket és a szemem
csatlakozik a ringatózó tánchoz.
Bámulom a messzeséget
hol ő kacsint rám vissza,keggyel.
Kétszer gondoltam át. Másnak lenni szép.
Gyönyörű buboréklabdányi élet.
Burkában elveszni kellemes,
miközben táncot lejt a hullám.
Egymáshoz csatlakozó
atomnyi lelkek csókjából szőtt függöny.
Elhúznám, de érintkezni ajkakkal,
hol a tiéd is lehet merész.
Meggondolatlan öngyilkosság.
Földbe fúrt precíz alagút.
Nem az enyém.
Áldott helyváltoztató  képesség,
most keresem és nem találom,
sehol sem lelek magányosságot.
Nekem csak egy döntés,
neked szemöldökráncolt párnák terhe.
Hova visszavágyok, többé nem térek.
Gyökerestül kitépett családfa a vízben.

A napjaim széthúznak, csak te vagy bennük állandó. Az egyetlen közös pont, az érintkezés és én hiszem hogy ez nem létezik. Mert nem határozhat meg valaki ennyire senkit, nem határozhatsz meg engem ennyire. Tudom hogy nem szabad bíznom, mert semmi sem állandó. A szobám, a külsőm, a barátaim mind csupán múló szeszély, ahogy én is. Nem mindenki hiszi ezt. Sokan csak elsétálnak és nem is értik miért, nem is gondolják végig miért teszik, mert elhinni is fájdalmas, hogy elbuktunk.
Én nem akarok félni, sem pedig csalódni. Soha többet. Egy magam vagyok. Így van rendjén. Mindenkinek meg kéne tanulnia, hogy csakis önmaga számít. És ezt én mégis elfelejtem mikor beszélünk. Nem elhinni akarom a csodákat, csak nem vagyok képes nem hinni benned. Behálózol. Egy pók vagy. Én egy ártatlan légy. A sokadik ártatlan légy.  Ki tudja hanyadik ezen a napon. Sokat fogyasztasz, mert éhes vagy és az éhséget csillapítanod kell, ha már ilyen könnyen kínálja magát a zsákmány. Ez a mostani ebéded egy könnyű zsákmány. Szinte a szádban lógnak aprócska lábai
 Azt hiszed, hogy ártatlanul repdes a hálódhoz oly közel lévő mocsokkupac körül, de tévedsz és ezt valószínűleg te is tudod. Ő már a legelején észrevett téged és elhatározta: szeretné beleszőni magát abba a hálóba, kicsit a közelébe repülni és nyugalmat találni abban a rettegésben, hogy tudja a veszély közel jár.
 Semmi sem ér váratlanul, ameddig be nem dőlsz a saját klisédnek. Annyira közel járok már a hálóhoz, hogy önnön gondolatait hallom, mintha már én is közüle való lennék.