Belenézek a szemeidbe
Akiben ugyanaz a vér csorog
Nem talállak téged, nincs odabent senki.
Tekinteted elveszett fűszál a ködben.

Elveszett kontroll tüzében keresed önmagad
Önarcképem zilált vízben úszik el
Nem tudom elfogadni azt, mi nincs ott.

Nem tudlak ott hagyni egyedül
De jelenlétemmel csak a te tüzedet is táplálom
Porig égetem mindkettőnket.

Hogyan akarhatom megmutatni neked a fényt,
ha a saját árnyékomtól is félek
Pillére akartam lenni lelkednek
Mikor a saját házam is lassan összedől.

Gyilkosságba fojtott bánat és gyűlölet
Oly nagy klisé , mely irányít
Nem hiszem el, hogy minden szó ismerős a szádból
Mintha csak saját ajkaim formálták volna őket egyszer

Tudod mi van köztünk? Levegő, de az nagyon sok.

Tudod az, hogy minden agysejtem 95%-át te teszed ki még nem azt jelenti hogy kedvellek, maximum éppen olyan vagy, mint amitől 4 éves korom óta meg akarok szabadulni, de túlságosan a részemmé vált, hogy csak úgy kitépjem, mint te a szívem és eldobjam, mint én szeretném a tiédet. Miután kitéptem az enyémmel együtt, lehet minden rendben lenne, azt hiszem ezt nevezik meghittségnek. Mikor az az ember, aki iránt talán születésedtől fogva gyűlöletet táplálsz, hirtelen kilép az életedből, megjelenik a tátongó űr a szívedben. A hiány minden iránt amit otthonodként megszoktál. A szorongásokat, a keménykezűséget, a rettegést, a halálvágyat és ölni vágyást, ami részemről egy és ugyanaz. Magad vagy mást ölsz, nem számít, gyilkos vagy és mások sírni fognak. A különbség a bűnhődés. Vagy te halsz meg vagy te látsz másokat meghalni.
Tudod az, hogy gyakran gondolok rád és miattad egész nap csak fekszem az ágyamban magzatpózban, úgy mint 17 évvel ezelőtt egy szent helyen, ahol nem létezett még sem a gyűlölet sem a szeretet, nem jelenti azt hogy fontos vagy számomra. Maximum ragaszkodásnak nevezném, mert pont olyan vagy akitől mindig is meg akartam szabadulni, de úgy látszik az akarat és a tettek most sem egyeznek.
Tudod-e hogy sokat gondolok rád? Nem én akarom, csak vannak éjszakák, nappalok és hajnalok, mikor ha belenézek a tükörbe és vizsgálgatom szemem íriszét, tudod mikor elég régóta nem pislogtál már és a kép csak halványul, lassan olyan lesz, mint a mozaik és akkor már nem tudod megkülönböztetni, hogy zöld e vagy barna. És én barnának látom,. Két csokoládébarna szempár fúródik a tekintetembe. Sós könnyek mossák arcom. Tudom, mert néhány már az ajkamig gördült és megízleltem őket nyelvem hegyével. El tudod képzelni milyen mikor saját könnytől sínylődő arccsontodat bámulod? Mikor annyira koncentrálsz egy pontra a testeden, hogy újból csak az övét képzeled a saját karjaid helyére? Vajon milyen mikor már zsibbadt ajkaid mosolyra húzódnak? Tévedsz, nem attól mosolygok, mert eszembe jutottál és nem is az emlékezetemben oly elevenen élő csókunk sistergő utóhatása, csupán azt kívánom bár soha ne találkoztunk volna. Bárcsak 17 évvel ezelőtt ott maradtam volna a melengető, biztonságot adó anyai burokban, ahol te nem létezel,  ahol soha nem ismertem volna meg a világot.
Tudod mi az mikor álomból felébredve egy apró vonal választja el a valóságot és a képzelet? Az egyetlen különbség, hogy mikor kereslek magam mellett csak levegőt ölelek. Az a levegő is olyan rémisztően puha nekem. Szeretnék betakarózni vele és örökre belebújni, hogy amikor reggel iskolába indulok az ő puhaságán üljek a buszon. Hogy mikor sétálok az utcán beborítson a magabiztossága és megvédjen mindentől. Mikor számhoz emelek egy szendvicset velem együtt egyen és érezze az ízek önfeledt táncát a nyelvemen. Mindez valós lehetne..
De csak a cigifüst végtelen tárházát vagyok képes magamba szívni... Kábít és majdnem olyan mintha álmodnék és elhiszem, hogy utállak...hogy nem hiányzol...hogy jó így nekem...egyedül.




http://www.youtube.com/watch?v=zWbsnAHXyBU

Hogy mindig itt vagy nekem, kép formájában

Elveszek a kékségben,
Szemed véges tükrében.
Véd valamit egy üvegfal,
Inkább tükör, személyem benne van.

Azt mondják gyémánt, nekem csak csillag
Mi íriszeden keresztül folytonosan csillan.
Nem véletlen a szándék:"A szem a lélek tükre."
Hisz csillag az maga ki lelkem szeretője.

Egy lány akarata, megkönnyebbült végül.

Volt egy lány, aki csak egy valamit akart egész életében és azért nagyon küzdött. Volt egy előérzete,
 miszerint ha megteszi szíve vágyát, isten nem bocsájt meg neki. És akkor és ott megjelent
a vágya a bizonyításra és akarata a tettvágy iránt. Ott és akkor megtette, megszabadította a világot.

Lelke mély, végtelenjébe csábító erdő volt. Mindig fújt a szélt és sütött a Nap. Varázslatos hely volt
a maga módján. A sok vihartól megnyűttek a fák, majd a Nap fényével rájuk ragyogott és fürdette őket
sugaraiban. A fák nagyok voltak. mindig hatalmasabbra nőttek és dicsekedtek saját lombkoronájukkal.
Észre sem vették, hogy amit a Nap egyszer megperzsel arra soha nem csepegtet vizet. Hiszékeny
és naiv . Büntetést érdemelt..
Most mező hever lelke mélyén. Egész szívét beterítő perzselt búzatábla. Szélcsend uralkodik a levegőben
és felhő takarja részben a napot. Minden nyugodt és csendes. Kihalt és békés.

Vágyammal a horizontot kergetem. kérlek!

Egyre közelebb érezlek magamhoz,
ahogy távolodnak lépteid.
Irónikus nem?
Most csal mosolyod mosolyt arcomra
Mikor már csak emlékeimben élsz.

Mintha a horizontot kergetném
Fogócskázunk, te meg én
Számtalanszor megtaláltad már pillantásom
Hova bújjak még előled?
Szerinted el akarok bújni előled?

Lelkem szivárványban úszik,
Egyetlen keserű feketelyuk
A naívságom színtere.
Azok a színek elvakítanak
Készítenél nekem egy fekete-fehér képet?

Kihűlt föld, melyet lábujjam markol,
Mozgóképen nézem, hogy kell futni.
El akarlak érni téged!
Nyújts ki a karod kérlek? Kérlek!
Csak még egyszer had érezzem érdes bőröd (aztán el tudlak engedni).

Délibáb, ami ébren tart

Még mindig érzem perzselő tekinteted a nyakamon
Mint aki a saját temetésére megy,
azt a dalt dúdolom, amit annyira szeretünk.
A tekinteted kettéfúrja az enyémet.
Éget a parázs melegével,
Szúr a rózsa tüskéje,
amit szőke gyöngyfürtökben fürdő szerelmednek adsz.
Miért nem ragyoghat a hajam mint gyémánt?
A lelkem mint a legfényesebb kristály?

Összecsuklok.

Csókokat lehel ajkaimra a szél. Élve akar.
Kábulatom nem elég hogy ne lássam az arcod.
Vedd le rút maszkod, ne takard magad!
Én a lelked által ismerlek,
Hagyd, hadd ismerjem tested!

Szomjas vagyok. Csillapíthatatlan szomjat érzek irántad. Megitatatnál véreddel, hogy
létezésed cseppjei szolgálják nekem az életet? Tudod, akkor soha nem feledhetnélek el.
Szívem belső falára festeném véreddel a neved, hogy soha ne feledhesselek. Hálás vagyok
a szemedben pislákoló gyémántfényért, ami egészében ragyogja be a napom. A mosolyod
fűszerezi azt a meleg,lágy érzést a szívemben,amiről csak a mesékből hallottam.
Érdes oly édes hangodtól az ereimben pezsgő véreddé válok magam is. S ha közelemben
érezlek nem számít semmi csak az élvezet, mint kiéhezett ragadozó lesben állok és még
 mindig várok a megfelelő pillanatra,hogy lecsaphassak. Elraboltál engem s még csak nem
is tudsz róla.Elrabolod a szívem minden találkozásunkkor és félek hogy egyszer okot
adok arra,hogy összetörd. Már olyan nagy részét elvitted a szívemnek. Belehalnék az
űrbe mi keletkezne.

Neked nem is fáj, a legkegyetlenebb szavam sem.. Tudod miért? Mert téged nem boldogít a legszerelmesebb szavam sem. Én már a gondolatodtól elkábulok. Sejted miért? Mert kedvellek...talán túlságosan is.

Ez csak így hirtelen este.

Lélektelen életem tengerében fürdök.
Eső mossa szemem,szemfestékemtől démoni tekintetem.
Fürdök a nyomorban, a kínban, a tetteim nedvében
Cselekedeteim árnyéka keserű a medrében.
Szirének éneke, táncra hívnak engem.
Szerintük a víz mélyén a boldogságot meglelem.
Szép szemű, gyönyörű angyalarc, hívj édes hangodon,
én érted tartok a mélybe.
Küzdök a habokkal, az oxigénnel,
életemet eddig adó értelemmel, a
szívem győzedelmeskedik az eszem felett,
s barlangja falára csupán egy név van kaparva.
A sötétben nem látom.
Még nem vagyok elég rideg, hogy a sötétséget kizárva,
rémületeim ellenére elcsábítsam a hangod és a neved.
Sötétségbe zárod léted, elrejted magad előlem és nem talállak
és nem látlak és elnyomlak, mert félek.
Félek tőled, a reménytől, a bizakodás édes vérétől mi ereimben csordogálna ,
én bolond szenilis nő.
És most minden olyan sötét és hideg, kék és mély. És nem vagy sehol.

Egy hely ahol a sebzett kismadár lelkem erőre kaphat

Ablakpárkányomon ülök vérbe fagyva, emlékek vérével telve. Fullasztóan nyomják a lelkem, egyre mélyebbre szúrva a szívembe. Üvegszilánkok mardossák minden szegletét és sót szór a beforratlan sebre, csak hogy soha ne múljon. Valami kell a múltból, ami még emlékeztet ki is vagyok, honnan jöttem, miért vagyott itt. Itt, hol a világ kitaszít köréből, minden erejét bevetve küzd ellenem és az emberségem ellen. Hol magára maradva az ember nem képes másra, mint önmagával is elhitetni; minden rendben és az életem tökéletes. Agymosást végzek saját magamon, csak azért, hogy azt higgyem ez mind tökéletes. A só mélyebbre szóródik szétmarva életem fontos lépcsőfokait...és a kép most darabokra hullik. A jövöképem minden másodperccel homályosodik, mígnem egy nagy fekete foltá nem lesz, a kiszámíthatatlan akaratomon múlik minden. Vajon képes vagyok újraszínezni a palettát?

Az élet

Nem azért létezel hogy a világban harmónia legyen. Mindenki egyéniség és mindenkinek a saját sorsa hogy alakítsa az életét. Ha elcseszed ne mást hibáztass és ne próbáld meg te se helyrehozni a más elrontott kis világát. Ez nem önzőség, csupán tudatosság. Minden, ami a földhöz köti az embert fölösleges és pazarlás. Senki nem fogja megkérdezni halálod után, hogy hány igaz barátod volt, hogyan élted meg napjaidat, mennyire tartottak viccesnek és jó humorúnak. Ez mind elvész, az egyetlen ami magad után marad, a neved egy kibaszott koszos sírkövön, amit vagy látogatnak vagy nem. Hiányolni fognak egy darabig, de végül mindenki elfelejt. Fájni fog nekik, de végül elfelejtik hogy néztél ki, milyen volt a hangod, a mosolyod, mivel lehetett boldoggá tenni, felbosszantani. Elfelejtenek és minden hiábavaló volt, amit egész életeden át építettél összeomlott pillanatok alatt. Semmivé lett. Egy leszel a földdel és te sem fogsz többet érni a kiskertben bujkáló gyomnövénynél, amit az életedben a legfontosabb személy tép ki és semmisít meg. És akkor senki nem fog rád emlékezni, még a nevedre sem.

Mikor már nem fájhat-nem boldogíthat az emléked

Mikor az emlékek helyén a szívedben már azt a lyukat sem találod, ami annyira égetett belülről, fura érzés. Egyáltalán nem emlékszel már minek kéne hiányoznia. Mi miatt szenvedtél ez ideáig olyan nagyon. Miért? Nem emlékszel miért volt a múlt olyan jó, miért szeretted őt annyira. Már a fájdalom és hiányérzet is elszállt, olyan könnyeden képes vagy lebegni.

Ahogy kikapcsolom az érzelmeimet, a fájdalmat,a szenvedést, a bűntudatot. Minden tényleg olyan könnyed és felhőtlen. Eszembe jut az utca, ahol mindig találkoztunk. A házatok ajtaja, ahol mindig kopogtam és a csúszós padló, mely mindig cuppogott miközben rohantál az ajtó felé, meg-megcsúszva rajta. -Nem mosolygok. Nincs az arcomon a jellegzetes tagadó, álarc mosolyom. Kikapcsolt állapotban, érzelmektől hibernálva idézem fel az emlékeket üres tekintettel és lélekkel. Mert nem vagyok más, mint egy nagy üresség,  az üres világban, ebben a végtelenül üres univerzumban.

A lobbanékony tűz

Vagyunk te és én. Egymáshoz közel, már majdnem egymás állkapcsába lihegve. Te üvöltözöl, érzem a szikrákat a nyakamon. Csípi a bőröm. Majd megfulladsz a kitörni készülő dühfelhő nyomásától és látom ahogy a szép, angyali arcod most vöröslő, erőszakos erek fonják át. Most már igen ördögi a kinézeted. Csak nézlek és várok. Ha eléggé koncentrálok talán még a tűzben táncoló démont is megpillanthatom a szemedben. Én nyugodt vagyok, talán ez is ingerel téged. Most félhetnék tőled, ha nem ismernélek jobban önmagadnál. -Majd te hirtelen elkapod a fejed, csak egy pillanatra, és mire visszafordulsz a tekinteted a valaha élt legszelídebb őzike tekintetével vetekszik.- Ha nem ismernélek olyan nagyon jól, most összezavarodnék, de így csak megengedek magamnak egy félmosolyt, hisz a rutin erősebbé kovácsol a legkeményebb gyémántnál is.

(Ez egy rövid novella féleség, amolyan jegyzet volna egy lobbanékony emberről. )

Menekülés egy emlékképtől

Nehéz felejteni az életben. Mikor azt gondolod, hogy továbbléptél, örökre eltemetted a múltat, tisztességes búcsút vettél tőle, akár egy sikeres hamvasztás; "porból lett, s most porrá lészen". Boldogan sétálsz az utcán, már nem cipeled azt a súlyos koporsót vállalod, mi egykor a lelket is képes volt kipréselni belőled.Hol eddig csupa könny, s sikoltás mocsara bugyogott, most édes, megrészegítő meggyfa virágzik s vonzza maga köré a mosolyt, a vidámságot. Imádom ezt az érzést, olyan önfeledt és határtalan, kifogyhatatlannak tűnő boldogság szirup, s nevetések buja erdeje.
Azt mondják egyszer mindennek vége. Mikor továbblépünk az emlék is csupán mosolyt fakaszt, de merre a tovább és ki lép? Tegnap is el akartam látogatni arra a gyönyörű helyre, elbújni a fa dús lombjai közt,s arcomba szívni a mámort. De nem találtam. Sehol. Akárhányat pisloghattam, kétségbeesésemben a lelkemet is kiordítottam, de újfent a már már bugyogó, rémisztő mocsárfolyamot találták meg szemeim. Hol eddig pillangók kergetőztek, jácint illata töltötte meg a teret, most nem érzek mást, csak sivár, kietlen, tűztől perzselődött pusztát, akár a pokol, jobban égette bőrömet, mint egy millió fokon égő lávafolyam tengere. Kétségbeesés és magány szaga csapta meg orrom, s hányni tudtam volna a gerincemen végigfutó undortól és rettegéstől. Fekete boltozat ölelte magába a rétet, s vele együtt én is a sötétségbe vesztem. Megint.
Nehéz felejteni a múltat, még évek után is lehetetlennek tűnő. Kitudja, az idő talán tényleg gyógyír a fájó sebekre. Egyszer talán képes leszek úgy nevetni, hogy ne a te mosolyod jusson az eszembe. Szaladni úgy, hogy ne a gyermekkorról álmodozzak, mikor minden oly egyszerű volt és magától értetődő. Felkelni anélkül, hogy ne a miérteken járjon az eszem. Lefeküdni boldogan, úgy gondolni a napra, mint egy régóta vágyott búcsú. Valami elmúlt, de aznap valami új is kezdetét vette. Egy nap talán ezt hívhatom a jelennek.

Placebo-Meds

Egy dal, semmi más. Nyár van.

Van egy szám, amit hallgatván a nyári hőség kezdi uralni a fejem.
 Egy terasz, kora reggel, esetemben délelőtt 10 óra. Egy terasz, egy faszékkel és egy kis asztalkával, rajta hamutál. A nap már fent van, kellemesen süti fáradt bőröm és megtörik  fénye napszemüvegem lencséjén. Kortyolok egyet jegeskávémba, egyet beleszívok a füstölgő cigarettába. Szemem lehunyva élvezem a kellemes meleget, ami nem tud elpusztítani, akármennyire is forr tőle vérem.
Esték, mikor már nem is este van, mert madárcsicsergés szakítja meg gondolatmenetem és a Nap első sugarainak a fénye világítja be a szobát. Hajnalodik, látom, már 5 óra is elmúlt. Ha most nem nyár lenne indulhatnék a suliba. De nyár van és imádom. Nyoma sincs a nyomó álmosságnak, pedig 2 óra múlva kelnem kell, hogy munkába induljak. De ez valahogy más és imádom.
Tél van, odakint hóvihar, mégis érzem a meleget a testemen, a kánikulát, mi nyáron másokat perzsel, de nekem mégis kellemes gyöngédséggel simogatja bőröm. Még két hónap az emlékeimre támaszkodva. Az emlékekre, amik minden perccel csak halványulnak. Eleinte csak a magány, az egyedüllét száll el, de idővel az egész csaknem fél éve történt pillanat a süllyesztőbe vész és csak az az egy szám marad, ami ezt a nyugodt, csodálatos érzést idézi fel újra, újra és újra.