Van az embernek az az érzése, tudod, amikor akármit tehetsz, akármit mondhatsz, akárhogy elrejtheted azt, ami belül,legbelül van, de mindig őt néznéd. A hangját hallgatnád, még ha csak egy dalt dudorászik is, ami nem rólatok szól. Csak hallhatsd újból azt a bársonyos,simogató hangot, ami egy másodperc alatt lehoz a kínból, amit mindennap átélsz. A hiány miatt, a magány miatt, a pokolédes emlékek miatt. Az ahogy elképzeled szíve dobogását a tiéd mellett. Pont, mintha egyek lennétek. Mintha a pillanatba csak az a gömbszerű izé ritmusa számítana. Az emlékezeted kihagy, másodperceket, perceket majd órákat,a A lélegzeted visszamarad, az éberséged alábbhagy és már semmi nem számít, csak az, hogy ez a titok biztonságban maradjon. Ez a titok, ami lassan, de biztosan, egész biztosan felőröl.