Egy dal, semmi más. Nyár van.

Van egy szám, amit hallgatván a nyári hőség kezdi uralni a fejem.
 Egy terasz, kora reggel, esetemben délelőtt 10 óra. Egy terasz, egy faszékkel és egy kis asztalkával, rajta hamutál. A nap már fent van, kellemesen süti fáradt bőröm és megtörik  fénye napszemüvegem lencséjén. Kortyolok egyet jegeskávémba, egyet beleszívok a füstölgő cigarettába. Szemem lehunyva élvezem a kellemes meleget, ami nem tud elpusztítani, akármennyire is forr tőle vérem.
Esték, mikor már nem is este van, mert madárcsicsergés szakítja meg gondolatmenetem és a Nap első sugarainak a fénye világítja be a szobát. Hajnalodik, látom, már 5 óra is elmúlt. Ha most nem nyár lenne indulhatnék a suliba. De nyár van és imádom. Nyoma sincs a nyomó álmosságnak, pedig 2 óra múlva kelnem kell, hogy munkába induljak. De ez valahogy más és imádom.
Tél van, odakint hóvihar, mégis érzem a meleget a testemen, a kánikulát, mi nyáron másokat perzsel, de nekem mégis kellemes gyöngédséggel simogatja bőröm. Még két hónap az emlékeimre támaszkodva. Az emlékekre, amik minden perccel csak halványulnak. Eleinte csak a magány, az egyedüllét száll el, de idővel az egész csaknem fél éve történt pillanat a süllyesztőbe vész és csak az az egy szám marad, ami ezt a nyugodt, csodálatos érzést idézi fel újra, újra és újra.