Mikor az emlékek helyén a szívedben már azt a lyukat sem találod, ami annyira égetett belülről, fura érzés. Egyáltalán nem emlékszel már minek kéne hiányoznia. Mi miatt szenvedtél ez ideáig olyan nagyon. Miért? Nem emlékszel miért volt a múlt olyan jó, miért szeretted őt annyira. Már a fájdalom és hiányérzet is elszállt, olyan könnyeden képes vagy lebegni.
Ahogy kikapcsolom az érzelmeimet, a fájdalmat,a szenvedést, a bűntudatot. Minden tényleg olyan könnyed és felhőtlen. Eszembe jut az utca, ahol mindig találkoztunk. A házatok ajtaja, ahol mindig kopogtam és a csúszós padló, mely mindig cuppogott miközben rohantál az ajtó felé, meg-megcsúszva rajta. -Nem mosolygok. Nincs az arcomon a jellegzetes tagadó, álarc mosolyom. Kikapcsolt állapotban, érzelmektől hibernálva idézem fel az emlékeket üres tekintettel és lélekkel. Mert nem vagyok más, mint egy nagy üresség, az üres világban, ebben a végtelenül üres univerzumban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése