A napjaim széthúznak, csak te vagy bennük állandó. Az egyetlen közös pont, az érintkezés és én hiszem hogy ez nem létezik. Mert nem határozhat meg valaki ennyire senkit, nem határozhatsz meg engem ennyire. Tudom hogy nem szabad bíznom, mert semmi sem állandó. A szobám, a külsőm, a barátaim mind csupán múló szeszély, ahogy én is. Nem mindenki hiszi ezt. Sokan csak elsétálnak és nem is értik miért, nem is gondolják végig miért teszik, mert elhinni is fájdalmas, hogy elbuktunk.
Én nem akarok félni, sem pedig csalódni. Soha többet. Egy magam vagyok. Így van rendjén. Mindenkinek meg kéne tanulnia, hogy csakis önmaga számít. És ezt én mégis elfelejtem mikor beszélünk. Nem elhinni akarom a csodákat, csak nem vagyok képes nem hinni benned. Behálózol. Egy pók vagy. Én egy ártatlan légy. A sokadik ártatlan légy.  Ki tudja hanyadik ezen a napon. Sokat fogyasztasz, mert éhes vagy és az éhséget csillapítanod kell, ha már ilyen könnyen kínálja magát a zsákmány. Ez a mostani ebéded egy könnyű zsákmány. Szinte a szádban lógnak aprócska lábai
 Azt hiszed, hogy ártatlanul repdes a hálódhoz oly közel lévő mocsokkupac körül, de tévedsz és ezt valószínűleg te is tudod. Ő már a legelején észrevett téged és elhatározta: szeretné beleszőni magát abba a hálóba, kicsit a közelébe repülni és nyugalmat találni abban a rettegésben, hogy tudja a veszély közel jár.
 Semmi sem ér váratlanul, ameddig be nem dőlsz a saját klisédnek. Annyira közel járok már a hálóhoz, hogy önnön gondolatait hallom, mintha már én is közüle való lennék.