Egy parkban fekve. Nem egyedül, de azért mégiscsak olyan, mintha egyedül lennék, ha lehunyt szemhéjaimon keresztül az égre meredve, csak a fűszál csiklandozó érintésére koncentrálok. Meg hogy fúj a szél. Meg azért is, mert a szélnek kicsit víz illata van.
Fekszel egy tengerparton, elötted terül el a sós illatú víz, hogy már az ízét is érzed. Egy sziklaaszirten vagy. A hullámok felcsapnak a nagy kőtömbök oldalán és minden egyes ilyen vakmerő és zilált hullám egy- egy vízcseppet ejt kiszolgáltatottan elterülő testedre. Legelőször kicsit megremegett a gyomrod, libabőrsorok indultak meg a karodon és a lábad alsó szárán. Fülledt nyári nap volt, az apró vízcsöppök lehűtöttek és már gyermeki szeretettel, föként izgatottsággal vártad a következő nedvzuhatag érkezését.
Látod, ahogy az ég piroslik; naplemente. Meredeken közelít sziluetje a víz tükréhez és lassan, ahogy elsimulnak karodon a percek, ez a nagy tűzgolyó beleolvad a víz mindenségét árasztó végtelenségébe. És mint ami ég, mint tüzben táncoló apró buborék, minden apró lávacsepp perzseli a böröd. Parányi lukacskákat égetve combod belsö ivébe és te hagyod. Ez a fájdalom nem igaz, múló pillanatok, hisz hiszel... nem tünhet el nyom nélkül valami, ami egykor csillapította höségedet, magába fogadott, saját kinálkozásából segytett.
Nyugton fekszel a köszirten és hiszed, tudod és várod annak a nyugtató, hideg viznek a vissztértét, akármilyen hosszú is az éjszaka és perzselő lesz a reggel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése