Belenézek a szemeidbe
Akiben ugyanaz a vér csorog
Nem talállak téged, nincs odabent senki.
Tekinteted elveszett fűszál a ködben.

Elveszett kontroll tüzében keresed önmagad
Önarcképem zilált vízben úszik el
Nem tudom elfogadni azt, mi nincs ott.

Nem tudlak ott hagyni egyedül
De jelenlétemmel csak a te tüzedet is táplálom
Porig égetem mindkettőnket.

Hogyan akarhatom megmutatni neked a fényt,
ha a saját árnyékomtól is félek
Pillére akartam lenni lelkednek
Mikor a saját házam is lassan összedől.

Gyilkosságba fojtott bánat és gyűlölet
Oly nagy klisé , mely irányít
Nem hiszem el, hogy minden szó ismerős a szádból
Mintha csak saját ajkaim formálták volna őket egyszer

Tudod mi van köztünk? Levegő, de az nagyon sok.

Tudod az, hogy minden agysejtem 95%-át te teszed ki még nem azt jelenti hogy kedvellek, maximum éppen olyan vagy, mint amitől 4 éves korom óta meg akarok szabadulni, de túlságosan a részemmé vált, hogy csak úgy kitépjem, mint te a szívem és eldobjam, mint én szeretném a tiédet. Miután kitéptem az enyémmel együtt, lehet minden rendben lenne, azt hiszem ezt nevezik meghittségnek. Mikor az az ember, aki iránt talán születésedtől fogva gyűlöletet táplálsz, hirtelen kilép az életedből, megjelenik a tátongó űr a szívedben. A hiány minden iránt amit otthonodként megszoktál. A szorongásokat, a keménykezűséget, a rettegést, a halálvágyat és ölni vágyást, ami részemről egy és ugyanaz. Magad vagy mást ölsz, nem számít, gyilkos vagy és mások sírni fognak. A különbség a bűnhődés. Vagy te halsz meg vagy te látsz másokat meghalni.
Tudod az, hogy gyakran gondolok rád és miattad egész nap csak fekszem az ágyamban magzatpózban, úgy mint 17 évvel ezelőtt egy szent helyen, ahol nem létezett még sem a gyűlölet sem a szeretet, nem jelenti azt hogy fontos vagy számomra. Maximum ragaszkodásnak nevezném, mert pont olyan vagy akitől mindig is meg akartam szabadulni, de úgy látszik az akarat és a tettek most sem egyeznek.
Tudod-e hogy sokat gondolok rád? Nem én akarom, csak vannak éjszakák, nappalok és hajnalok, mikor ha belenézek a tükörbe és vizsgálgatom szemem íriszét, tudod mikor elég régóta nem pislogtál már és a kép csak halványul, lassan olyan lesz, mint a mozaik és akkor már nem tudod megkülönböztetni, hogy zöld e vagy barna. És én barnának látom,. Két csokoládébarna szempár fúródik a tekintetembe. Sós könnyek mossák arcom. Tudom, mert néhány már az ajkamig gördült és megízleltem őket nyelvem hegyével. El tudod képzelni milyen mikor saját könnytől sínylődő arccsontodat bámulod? Mikor annyira koncentrálsz egy pontra a testeden, hogy újból csak az övét képzeled a saját karjaid helyére? Vajon milyen mikor már zsibbadt ajkaid mosolyra húzódnak? Tévedsz, nem attól mosolygok, mert eszembe jutottál és nem is az emlékezetemben oly elevenen élő csókunk sistergő utóhatása, csupán azt kívánom bár soha ne találkoztunk volna. Bárcsak 17 évvel ezelőtt ott maradtam volna a melengető, biztonságot adó anyai burokban, ahol te nem létezel,  ahol soha nem ismertem volna meg a világot.
Tudod mi az mikor álomból felébredve egy apró vonal választja el a valóságot és a képzelet? Az egyetlen különbség, hogy mikor kereslek magam mellett csak levegőt ölelek. Az a levegő is olyan rémisztően puha nekem. Szeretnék betakarózni vele és örökre belebújni, hogy amikor reggel iskolába indulok az ő puhaságán üljek a buszon. Hogy mikor sétálok az utcán beborítson a magabiztossága és megvédjen mindentől. Mikor számhoz emelek egy szendvicset velem együtt egyen és érezze az ízek önfeledt táncát a nyelvemen. Mindez valós lehetne..
De csak a cigifüst végtelen tárházát vagyok képes magamba szívni... Kábít és majdnem olyan mintha álmodnék és elhiszem, hogy utállak...hogy nem hiányzol...hogy jó így nekem...egyedül.




http://www.youtube.com/watch?v=zWbsnAHXyBU

Hogy mindig itt vagy nekem, kép formájában

Elveszek a kékségben,
Szemed véges tükrében.
Véd valamit egy üvegfal,
Inkább tükör, személyem benne van.

Azt mondják gyémánt, nekem csak csillag
Mi íriszeden keresztül folytonosan csillan.
Nem véletlen a szándék:"A szem a lélek tükre."
Hisz csillag az maga ki lelkem szeretője.

Egy lány akarata, megkönnyebbült végül.

Volt egy lány, aki csak egy valamit akart egész életében és azért nagyon küzdött. Volt egy előérzete,
 miszerint ha megteszi szíve vágyát, isten nem bocsájt meg neki. És akkor és ott megjelent
a vágya a bizonyításra és akarata a tettvágy iránt. Ott és akkor megtette, megszabadította a világot.

Lelke mély, végtelenjébe csábító erdő volt. Mindig fújt a szélt és sütött a Nap. Varázslatos hely volt
a maga módján. A sok vihartól megnyűttek a fák, majd a Nap fényével rájuk ragyogott és fürdette őket
sugaraiban. A fák nagyok voltak. mindig hatalmasabbra nőttek és dicsekedtek saját lombkoronájukkal.
Észre sem vették, hogy amit a Nap egyszer megperzsel arra soha nem csepegtet vizet. Hiszékeny
és naiv . Büntetést érdemelt..
Most mező hever lelke mélyén. Egész szívét beterítő perzselt búzatábla. Szélcsend uralkodik a levegőben
és felhő takarja részben a napot. Minden nyugodt és csendes. Kihalt és békés.

Vágyammal a horizontot kergetem. kérlek!

Egyre közelebb érezlek magamhoz,
ahogy távolodnak lépteid.
Irónikus nem?
Most csal mosolyod mosolyt arcomra
Mikor már csak emlékeimben élsz.

Mintha a horizontot kergetném
Fogócskázunk, te meg én
Számtalanszor megtaláltad már pillantásom
Hova bújjak még előled?
Szerinted el akarok bújni előled?

Lelkem szivárványban úszik,
Egyetlen keserű feketelyuk
A naívságom színtere.
Azok a színek elvakítanak
Készítenél nekem egy fekete-fehér képet?

Kihűlt föld, melyet lábujjam markol,
Mozgóképen nézem, hogy kell futni.
El akarlak érni téged!
Nyújts ki a karod kérlek? Kérlek!
Csak még egyszer had érezzem érdes bőröd (aztán el tudlak engedni).

Délibáb, ami ébren tart

Még mindig érzem perzselő tekinteted a nyakamon
Mint aki a saját temetésére megy,
azt a dalt dúdolom, amit annyira szeretünk.
A tekinteted kettéfúrja az enyémet.
Éget a parázs melegével,
Szúr a rózsa tüskéje,
amit szőke gyöngyfürtökben fürdő szerelmednek adsz.
Miért nem ragyoghat a hajam mint gyémánt?
A lelkem mint a legfényesebb kristály?

Összecsuklok.

Csókokat lehel ajkaimra a szél. Élve akar.
Kábulatom nem elég hogy ne lássam az arcod.
Vedd le rút maszkod, ne takard magad!
Én a lelked által ismerlek,
Hagyd, hadd ismerjem tested!

Szomjas vagyok. Csillapíthatatlan szomjat érzek irántad. Megitatatnál véreddel, hogy
létezésed cseppjei szolgálják nekem az életet? Tudod, akkor soha nem feledhetnélek el.
Szívem belső falára festeném véreddel a neved, hogy soha ne feledhesselek. Hálás vagyok
a szemedben pislákoló gyémántfényért, ami egészében ragyogja be a napom. A mosolyod
fűszerezi azt a meleg,lágy érzést a szívemben,amiről csak a mesékből hallottam.
Érdes oly édes hangodtól az ereimben pezsgő véreddé válok magam is. S ha közelemben
érezlek nem számít semmi csak az élvezet, mint kiéhezett ragadozó lesben állok és még
 mindig várok a megfelelő pillanatra,hogy lecsaphassak. Elraboltál engem s még csak nem
is tudsz róla.Elrabolod a szívem minden találkozásunkkor és félek hogy egyszer okot
adok arra,hogy összetörd. Már olyan nagy részét elvitted a szívemnek. Belehalnék az
űrbe mi keletkezne.