Hogy mindig itt vagy nekem, kép formájában

Elveszek a kékségben,
Szemed véges tükrében.
Véd valamit egy üvegfal,
Inkább tükör, személyem benne van.

Azt mondják gyémánt, nekem csak csillag
Mi íriszeden keresztül folytonosan csillan.
Nem véletlen a szándék:"A szem a lélek tükre."
Hisz csillag az maga ki lelkem szeretője.

Egy lány akarata, megkönnyebbült végül.

Volt egy lány, aki csak egy valamit akart egész életében és azért nagyon küzdött. Volt egy előérzete,
 miszerint ha megteszi szíve vágyát, isten nem bocsájt meg neki. És akkor és ott megjelent
a vágya a bizonyításra és akarata a tettvágy iránt. Ott és akkor megtette, megszabadította a világot.

Lelke mély, végtelenjébe csábító erdő volt. Mindig fújt a szélt és sütött a Nap. Varázslatos hely volt
a maga módján. A sok vihartól megnyűttek a fák, majd a Nap fényével rájuk ragyogott és fürdette őket
sugaraiban. A fák nagyok voltak. mindig hatalmasabbra nőttek és dicsekedtek saját lombkoronájukkal.
Észre sem vették, hogy amit a Nap egyszer megperzsel arra soha nem csepegtet vizet. Hiszékeny
és naiv . Büntetést érdemelt..
Most mező hever lelke mélyén. Egész szívét beterítő perzselt búzatábla. Szélcsend uralkodik a levegőben
és felhő takarja részben a napot. Minden nyugodt és csendes. Kihalt és békés.

Vágyammal a horizontot kergetem. kérlek!

Egyre közelebb érezlek magamhoz,
ahogy távolodnak lépteid.
Irónikus nem?
Most csal mosolyod mosolyt arcomra
Mikor már csak emlékeimben élsz.

Mintha a horizontot kergetném
Fogócskázunk, te meg én
Számtalanszor megtaláltad már pillantásom
Hova bújjak még előled?
Szerinted el akarok bújni előled?

Lelkem szivárványban úszik,
Egyetlen keserű feketelyuk
A naívságom színtere.
Azok a színek elvakítanak
Készítenél nekem egy fekete-fehér képet?

Kihűlt föld, melyet lábujjam markol,
Mozgóképen nézem, hogy kell futni.
El akarlak érni téged!
Nyújts ki a karod kérlek? Kérlek!
Csak még egyszer had érezzem érdes bőröd (aztán el tudlak engedni).

Délibáb, ami ébren tart

Még mindig érzem perzselő tekinteted a nyakamon
Mint aki a saját temetésére megy,
azt a dalt dúdolom, amit annyira szeretünk.
A tekinteted kettéfúrja az enyémet.
Éget a parázs melegével,
Szúr a rózsa tüskéje,
amit szőke gyöngyfürtökben fürdő szerelmednek adsz.
Miért nem ragyoghat a hajam mint gyémánt?
A lelkem mint a legfényesebb kristály?

Összecsuklok.

Csókokat lehel ajkaimra a szél. Élve akar.
Kábulatom nem elég hogy ne lássam az arcod.
Vedd le rút maszkod, ne takard magad!
Én a lelked által ismerlek,
Hagyd, hadd ismerjem tested!

Szomjas vagyok. Csillapíthatatlan szomjat érzek irántad. Megitatatnál véreddel, hogy
létezésed cseppjei szolgálják nekem az életet? Tudod, akkor soha nem feledhetnélek el.
Szívem belső falára festeném véreddel a neved, hogy soha ne feledhesselek. Hálás vagyok
a szemedben pislákoló gyémántfényért, ami egészében ragyogja be a napom. A mosolyod
fűszerezi azt a meleg,lágy érzést a szívemben,amiről csak a mesékből hallottam.
Érdes oly édes hangodtól az ereimben pezsgő véreddé válok magam is. S ha közelemben
érezlek nem számít semmi csak az élvezet, mint kiéhezett ragadozó lesben állok és még
 mindig várok a megfelelő pillanatra,hogy lecsaphassak. Elraboltál engem s még csak nem
is tudsz róla.Elrabolod a szívem minden találkozásunkkor és félek hogy egyszer okot
adok arra,hogy összetörd. Már olyan nagy részét elvitted a szívemnek. Belehalnék az
űrbe mi keletkezne.

Neked nem is fáj, a legkegyetlenebb szavam sem.. Tudod miért? Mert téged nem boldogít a legszerelmesebb szavam sem. Én már a gondolatodtól elkábulok. Sejted miért? Mert kedvellek...talán túlságosan is.

Ez csak így hirtelen este.

Lélektelen életem tengerében fürdök.
Eső mossa szemem,szemfestékemtől démoni tekintetem.
Fürdök a nyomorban, a kínban, a tetteim nedvében
Cselekedeteim árnyéka keserű a medrében.
Szirének éneke, táncra hívnak engem.
Szerintük a víz mélyén a boldogságot meglelem.
Szép szemű, gyönyörű angyalarc, hívj édes hangodon,
én érted tartok a mélybe.
Küzdök a habokkal, az oxigénnel,
életemet eddig adó értelemmel, a
szívem győzedelmeskedik az eszem felett,
s barlangja falára csupán egy név van kaparva.
A sötétben nem látom.
Még nem vagyok elég rideg, hogy a sötétséget kizárva,
rémületeim ellenére elcsábítsam a hangod és a neved.
Sötétségbe zárod léted, elrejted magad előlem és nem talállak
és nem látlak és elnyomlak, mert félek.
Félek tőled, a reménytől, a bizakodás édes vérétől mi ereimben csordogálna ,
én bolond szenilis nő.
És most minden olyan sötét és hideg, kék és mély. És nem vagy sehol.