Csak nem tudom elhinni, hogy egyszer, mint mások, én is voltam hiú. Hogy sokszor még most is az vagyok. Hogy azt mondom jól vagyok, pedig sosem fájt még ennyire. Az a kis szilánk minden mozzanatomra egyre mélyebbre váj és csak egyszerű azt kimondani, hogy jól vagyok, érezni nem. Minden percben átverem saját magam, míg rá nem döbbenek, mekkora színjáték vagyok saját magam részére is. Egy színdarab. Darabokból egy egész felépített szín. És én nem akarom, nem bírom már ezt. Én már csak nyugalmat szeretnék, mert a szilánk darabokra vágja húsomat és hagy élve elvérezni újra és újra és én legbelül nem akarok meggyógyulni. Tudom, hogy legbelül nem tudom meggyógyítani önmagam, akármennyire is erősen hitegetem gyakran magam. Gyenge vagyok. Egy zuhanó tollpihe. Egy rothadó kőtömb a sziklaszirten. És én belülről már ezerszer meghaltam és nem tudom milyen lenne az életem ezeregyedik alkalom nélkül. Rettegek és csak az elnyomásban találok békét. Hogy elnyomjak mindent amit érzek, mert

Ártatlan sötétségbe kevert halvány színárnyalat.
Szagától részegen tengő léleksöpredékek.
Lila. De van mikor zöld.
Háromszor gondoltam végig és most már kék.
Gerinctelen uszály a messzeségben.
Ködfátyollal bevont/körbefont szemem reszketve bámul.
Vagy a testem reszket és a szemem
csatlakozik a ringatózó tánchoz.
Bámulom a messzeséget
hol ő kacsint rám vissza,keggyel.
Kétszer gondoltam át. Másnak lenni szép.
Gyönyörű buboréklabdányi élet.
Burkában elveszni kellemes,
miközben táncot lejt a hullám.
Egymáshoz csatlakozó
atomnyi lelkek csókjából szőtt függöny.
Elhúznám, de érintkezni ajkakkal,
hol a tiéd is lehet merész.
Meggondolatlan öngyilkosság.
Földbe fúrt precíz alagút.
Nem az enyém.
Áldott helyváltoztató  képesség,
most keresem és nem találom,
sehol sem lelek magányosságot.
Nekem csak egy döntés,
neked szemöldökráncolt párnák terhe.
Hova visszavágyok, többé nem térek.
Gyökerestül kitépett családfa a vízben.

A napjaim széthúznak, csak te vagy bennük állandó. Az egyetlen közös pont, az érintkezés és én hiszem hogy ez nem létezik. Mert nem határozhat meg valaki ennyire senkit, nem határozhatsz meg engem ennyire. Tudom hogy nem szabad bíznom, mert semmi sem állandó. A szobám, a külsőm, a barátaim mind csupán múló szeszély, ahogy én is. Nem mindenki hiszi ezt. Sokan csak elsétálnak és nem is értik miért, nem is gondolják végig miért teszik, mert elhinni is fájdalmas, hogy elbuktunk.
Én nem akarok félni, sem pedig csalódni. Soha többet. Egy magam vagyok. Így van rendjén. Mindenkinek meg kéne tanulnia, hogy csakis önmaga számít. És ezt én mégis elfelejtem mikor beszélünk. Nem elhinni akarom a csodákat, csak nem vagyok képes nem hinni benned. Behálózol. Egy pók vagy. Én egy ártatlan légy. A sokadik ártatlan légy.  Ki tudja hanyadik ezen a napon. Sokat fogyasztasz, mert éhes vagy és az éhséget csillapítanod kell, ha már ilyen könnyen kínálja magát a zsákmány. Ez a mostani ebéded egy könnyű zsákmány. Szinte a szádban lógnak aprócska lábai
 Azt hiszed, hogy ártatlanul repdes a hálódhoz oly közel lévő mocsokkupac körül, de tévedsz és ezt valószínűleg te is tudod. Ő már a legelején észrevett téged és elhatározta: szeretné beleszőni magát abba a hálóba, kicsit a közelébe repülni és nyugalmat találni abban a rettegésben, hogy tudja a veszély közel jár.
 Semmi sem ér váratlanul, ameddig be nem dőlsz a saját klisédnek. Annyira közel járok már a hálóhoz, hogy önnön gondolatait hallom, mintha már én is közüle való lennék.

Belenézek a szemeidbe
Akiben ugyanaz a vér csorog
Nem talállak téged, nincs odabent senki.
Tekinteted elveszett fűszál a ködben.

Elveszett kontroll tüzében keresed önmagad
Önarcképem zilált vízben úszik el
Nem tudom elfogadni azt, mi nincs ott.

Nem tudlak ott hagyni egyedül
De jelenlétemmel csak a te tüzedet is táplálom
Porig égetem mindkettőnket.

Hogyan akarhatom megmutatni neked a fényt,
ha a saját árnyékomtól is félek
Pillére akartam lenni lelkednek
Mikor a saját házam is lassan összedől.

Gyilkosságba fojtott bánat és gyűlölet
Oly nagy klisé , mely irányít
Nem hiszem el, hogy minden szó ismerős a szádból
Mintha csak saját ajkaim formálták volna őket egyszer

Tudod mi van köztünk? Levegő, de az nagyon sok.

Tudod az, hogy minden agysejtem 95%-át te teszed ki még nem azt jelenti hogy kedvellek, maximum éppen olyan vagy, mint amitől 4 éves korom óta meg akarok szabadulni, de túlságosan a részemmé vált, hogy csak úgy kitépjem, mint te a szívem és eldobjam, mint én szeretném a tiédet. Miután kitéptem az enyémmel együtt, lehet minden rendben lenne, azt hiszem ezt nevezik meghittségnek. Mikor az az ember, aki iránt talán születésedtől fogva gyűlöletet táplálsz, hirtelen kilép az életedből, megjelenik a tátongó űr a szívedben. A hiány minden iránt amit otthonodként megszoktál. A szorongásokat, a keménykezűséget, a rettegést, a halálvágyat és ölni vágyást, ami részemről egy és ugyanaz. Magad vagy mást ölsz, nem számít, gyilkos vagy és mások sírni fognak. A különbség a bűnhődés. Vagy te halsz meg vagy te látsz másokat meghalni.
Tudod az, hogy gyakran gondolok rád és miattad egész nap csak fekszem az ágyamban magzatpózban, úgy mint 17 évvel ezelőtt egy szent helyen, ahol nem létezett még sem a gyűlölet sem a szeretet, nem jelenti azt hogy fontos vagy számomra. Maximum ragaszkodásnak nevezném, mert pont olyan vagy akitől mindig is meg akartam szabadulni, de úgy látszik az akarat és a tettek most sem egyeznek.
Tudod-e hogy sokat gondolok rád? Nem én akarom, csak vannak éjszakák, nappalok és hajnalok, mikor ha belenézek a tükörbe és vizsgálgatom szemem íriszét, tudod mikor elég régóta nem pislogtál már és a kép csak halványul, lassan olyan lesz, mint a mozaik és akkor már nem tudod megkülönböztetni, hogy zöld e vagy barna. És én barnának látom,. Két csokoládébarna szempár fúródik a tekintetembe. Sós könnyek mossák arcom. Tudom, mert néhány már az ajkamig gördült és megízleltem őket nyelvem hegyével. El tudod képzelni milyen mikor saját könnytől sínylődő arccsontodat bámulod? Mikor annyira koncentrálsz egy pontra a testeden, hogy újból csak az övét képzeled a saját karjaid helyére? Vajon milyen mikor már zsibbadt ajkaid mosolyra húzódnak? Tévedsz, nem attól mosolygok, mert eszembe jutottál és nem is az emlékezetemben oly elevenen élő csókunk sistergő utóhatása, csupán azt kívánom bár soha ne találkoztunk volna. Bárcsak 17 évvel ezelőtt ott maradtam volna a melengető, biztonságot adó anyai burokban, ahol te nem létezel,  ahol soha nem ismertem volna meg a világot.
Tudod mi az mikor álomból felébredve egy apró vonal választja el a valóságot és a képzelet? Az egyetlen különbség, hogy mikor kereslek magam mellett csak levegőt ölelek. Az a levegő is olyan rémisztően puha nekem. Szeretnék betakarózni vele és örökre belebújni, hogy amikor reggel iskolába indulok az ő puhaságán üljek a buszon. Hogy mikor sétálok az utcán beborítson a magabiztossága és megvédjen mindentől. Mikor számhoz emelek egy szendvicset velem együtt egyen és érezze az ízek önfeledt táncát a nyelvemen. Mindez valós lehetne..
De csak a cigifüst végtelen tárházát vagyok képes magamba szívni... Kábít és majdnem olyan mintha álmodnék és elhiszem, hogy utállak...hogy nem hiányzol...hogy jó így nekem...egyedül.




http://www.youtube.com/watch?v=zWbsnAHXyBU

Hogy mindig itt vagy nekem, kép formájában

Elveszek a kékségben,
Szemed véges tükrében.
Véd valamit egy üvegfal,
Inkább tükör, személyem benne van.

Azt mondják gyémánt, nekem csak csillag
Mi íriszeden keresztül folytonosan csillan.
Nem véletlen a szándék:"A szem a lélek tükre."
Hisz csillag az maga ki lelkem szeretője.

Egy lány akarata, megkönnyebbült végül.

Volt egy lány, aki csak egy valamit akart egész életében és azért nagyon küzdött. Volt egy előérzete,
 miszerint ha megteszi szíve vágyát, isten nem bocsájt meg neki. És akkor és ott megjelent
a vágya a bizonyításra és akarata a tettvágy iránt. Ott és akkor megtette, megszabadította a világot.

Lelke mély, végtelenjébe csábító erdő volt. Mindig fújt a szélt és sütött a Nap. Varázslatos hely volt
a maga módján. A sok vihartól megnyűttek a fák, majd a Nap fényével rájuk ragyogott és fürdette őket
sugaraiban. A fák nagyok voltak. mindig hatalmasabbra nőttek és dicsekedtek saját lombkoronájukkal.
Észre sem vették, hogy amit a Nap egyszer megperzsel arra soha nem csepegtet vizet. Hiszékeny
és naiv . Büntetést érdemelt..
Most mező hever lelke mélyén. Egész szívét beterítő perzselt búzatábla. Szélcsend uralkodik a levegőben
és felhő takarja részben a napot. Minden nyugodt és csendes. Kihalt és békés.