Délibáb, ami ébren tart

Még mindig érzem perzselő tekinteted a nyakamon
Mint aki a saját temetésére megy,
azt a dalt dúdolom, amit annyira szeretünk.
A tekinteted kettéfúrja az enyémet.
Éget a parázs melegével,
Szúr a rózsa tüskéje,
amit szőke gyöngyfürtökben fürdő szerelmednek adsz.
Miért nem ragyoghat a hajam mint gyémánt?
A lelkem mint a legfényesebb kristály?

Összecsuklok.

Csókokat lehel ajkaimra a szél. Élve akar.
Kábulatom nem elég hogy ne lássam az arcod.
Vedd le rút maszkod, ne takard magad!
Én a lelked által ismerlek,
Hagyd, hadd ismerjem tested!

Szomjas vagyok. Csillapíthatatlan szomjat érzek irántad. Megitatatnál véreddel, hogy
létezésed cseppjei szolgálják nekem az életet? Tudod, akkor soha nem feledhetnélek el.
Szívem belső falára festeném véreddel a neved, hogy soha ne feledhesselek. Hálás vagyok
a szemedben pislákoló gyémántfényért, ami egészében ragyogja be a napom. A mosolyod
fűszerezi azt a meleg,lágy érzést a szívemben,amiről csak a mesékből hallottam.
Érdes oly édes hangodtól az ereimben pezsgő véreddé válok magam is. S ha közelemben
érezlek nem számít semmi csak az élvezet, mint kiéhezett ragadozó lesben állok és még
 mindig várok a megfelelő pillanatra,hogy lecsaphassak. Elraboltál engem s még csak nem
is tudsz róla.Elrabolod a szívem minden találkozásunkkor és félek hogy egyszer okot
adok arra,hogy összetörd. Már olyan nagy részét elvitted a szívemnek. Belehalnék az
űrbe mi keletkezne.

Neked nem is fáj, a legkegyetlenebb szavam sem.. Tudod miért? Mert téged nem boldogít a legszerelmesebb szavam sem. Én már a gondolatodtól elkábulok. Sejted miért? Mert kedvellek...talán túlságosan is.

Ez csak így hirtelen este.

Lélektelen életem tengerében fürdök.
Eső mossa szemem,szemfestékemtől démoni tekintetem.
Fürdök a nyomorban, a kínban, a tetteim nedvében
Cselekedeteim árnyéka keserű a medrében.
Szirének éneke, táncra hívnak engem.
Szerintük a víz mélyén a boldogságot meglelem.
Szép szemű, gyönyörű angyalarc, hívj édes hangodon,
én érted tartok a mélybe.
Küzdök a habokkal, az oxigénnel,
életemet eddig adó értelemmel, a
szívem győzedelmeskedik az eszem felett,
s barlangja falára csupán egy név van kaparva.
A sötétben nem látom.
Még nem vagyok elég rideg, hogy a sötétséget kizárva,
rémületeim ellenére elcsábítsam a hangod és a neved.
Sötétségbe zárod léted, elrejted magad előlem és nem talállak
és nem látlak és elnyomlak, mert félek.
Félek tőled, a reménytől, a bizakodás édes vérétől mi ereimben csordogálna ,
én bolond szenilis nő.
És most minden olyan sötét és hideg, kék és mély. És nem vagy sehol.

Egy hely ahol a sebzett kismadár lelkem erőre kaphat

Ablakpárkányomon ülök vérbe fagyva, emlékek vérével telve. Fullasztóan nyomják a lelkem, egyre mélyebbre szúrva a szívembe. Üvegszilánkok mardossák minden szegletét és sót szór a beforratlan sebre, csak hogy soha ne múljon. Valami kell a múltból, ami még emlékeztet ki is vagyok, honnan jöttem, miért vagyott itt. Itt, hol a világ kitaszít köréből, minden erejét bevetve küzd ellenem és az emberségem ellen. Hol magára maradva az ember nem képes másra, mint önmagával is elhitetni; minden rendben és az életem tökéletes. Agymosást végzek saját magamon, csak azért, hogy azt higgyem ez mind tökéletes. A só mélyebbre szóródik szétmarva életem fontos lépcsőfokait...és a kép most darabokra hullik. A jövöképem minden másodperccel homályosodik, mígnem egy nagy fekete foltá nem lesz, a kiszámíthatatlan akaratomon múlik minden. Vajon képes vagyok újraszínezni a palettát?

Az élet

Nem azért létezel hogy a világban harmónia legyen. Mindenki egyéniség és mindenkinek a saját sorsa hogy alakítsa az életét. Ha elcseszed ne mást hibáztass és ne próbáld meg te se helyrehozni a más elrontott kis világát. Ez nem önzőség, csupán tudatosság. Minden, ami a földhöz köti az embert fölösleges és pazarlás. Senki nem fogja megkérdezni halálod után, hogy hány igaz barátod volt, hogyan élted meg napjaidat, mennyire tartottak viccesnek és jó humorúnak. Ez mind elvész, az egyetlen ami magad után marad, a neved egy kibaszott koszos sírkövön, amit vagy látogatnak vagy nem. Hiányolni fognak egy darabig, de végül mindenki elfelejt. Fájni fog nekik, de végül elfelejtik hogy néztél ki, milyen volt a hangod, a mosolyod, mivel lehetett boldoggá tenni, felbosszantani. Elfelejtenek és minden hiábavaló volt, amit egész életeden át építettél összeomlott pillanatok alatt. Semmivé lett. Egy leszel a földdel és te sem fogsz többet érni a kiskertben bujkáló gyomnövénynél, amit az életedben a legfontosabb személy tép ki és semmisít meg. És akkor senki nem fog rád emlékezni, még a nevedre sem.

Mikor már nem fájhat-nem boldogíthat az emléked

Mikor az emlékek helyén a szívedben már azt a lyukat sem találod, ami annyira égetett belülről, fura érzés. Egyáltalán nem emlékszel már minek kéne hiányoznia. Mi miatt szenvedtél ez ideáig olyan nagyon. Miért? Nem emlékszel miért volt a múlt olyan jó, miért szeretted őt annyira. Már a fájdalom és hiányérzet is elszállt, olyan könnyeden képes vagy lebegni.

Ahogy kikapcsolom az érzelmeimet, a fájdalmat,a szenvedést, a bűntudatot. Minden tényleg olyan könnyed és felhőtlen. Eszembe jut az utca, ahol mindig találkoztunk. A házatok ajtaja, ahol mindig kopogtam és a csúszós padló, mely mindig cuppogott miközben rohantál az ajtó felé, meg-megcsúszva rajta. -Nem mosolygok. Nincs az arcomon a jellegzetes tagadó, álarc mosolyom. Kikapcsolt állapotban, érzelmektől hibernálva idézem fel az emlékeket üres tekintettel és lélekkel. Mert nem vagyok más, mint egy nagy üresség,  az üres világban, ebben a végtelenül üres univerzumban.