Mikor már nem fájhat-nem boldogíthat az emléked

Mikor az emlékek helyén a szívedben már azt a lyukat sem találod, ami annyira égetett belülről, fura érzés. Egyáltalán nem emlékszel már minek kéne hiányoznia. Mi miatt szenvedtél ez ideáig olyan nagyon. Miért? Nem emlékszel miért volt a múlt olyan jó, miért szeretted őt annyira. Már a fájdalom és hiányérzet is elszállt, olyan könnyeden képes vagy lebegni.

Ahogy kikapcsolom az érzelmeimet, a fájdalmat,a szenvedést, a bűntudatot. Minden tényleg olyan könnyed és felhőtlen. Eszembe jut az utca, ahol mindig találkoztunk. A házatok ajtaja, ahol mindig kopogtam és a csúszós padló, mely mindig cuppogott miközben rohantál az ajtó felé, meg-megcsúszva rajta. -Nem mosolygok. Nincs az arcomon a jellegzetes tagadó, álarc mosolyom. Kikapcsolt állapotban, érzelmektől hibernálva idézem fel az emlékeket üres tekintettel és lélekkel. Mert nem vagyok más, mint egy nagy üresség,  az üres világban, ebben a végtelenül üres univerzumban.

A lobbanékony tűz

Vagyunk te és én. Egymáshoz közel, már majdnem egymás állkapcsába lihegve. Te üvöltözöl, érzem a szikrákat a nyakamon. Csípi a bőröm. Majd megfulladsz a kitörni készülő dühfelhő nyomásától és látom ahogy a szép, angyali arcod most vöröslő, erőszakos erek fonják át. Most már igen ördögi a kinézeted. Csak nézlek és várok. Ha eléggé koncentrálok talán még a tűzben táncoló démont is megpillanthatom a szemedben. Én nyugodt vagyok, talán ez is ingerel téged. Most félhetnék tőled, ha nem ismernélek jobban önmagadnál. -Majd te hirtelen elkapod a fejed, csak egy pillanatra, és mire visszafordulsz a tekinteted a valaha élt legszelídebb őzike tekintetével vetekszik.- Ha nem ismernélek olyan nagyon jól, most összezavarodnék, de így csak megengedek magamnak egy félmosolyt, hisz a rutin erősebbé kovácsol a legkeményebb gyémántnál is.

(Ez egy rövid novella féleség, amolyan jegyzet volna egy lobbanékony emberről. )

Menekülés egy emlékképtől

Nehéz felejteni az életben. Mikor azt gondolod, hogy továbbléptél, örökre eltemetted a múltat, tisztességes búcsút vettél tőle, akár egy sikeres hamvasztás; "porból lett, s most porrá lészen". Boldogan sétálsz az utcán, már nem cipeled azt a súlyos koporsót vállalod, mi egykor a lelket is képes volt kipréselni belőled.Hol eddig csupa könny, s sikoltás mocsara bugyogott, most édes, megrészegítő meggyfa virágzik s vonzza maga köré a mosolyt, a vidámságot. Imádom ezt az érzést, olyan önfeledt és határtalan, kifogyhatatlannak tűnő boldogság szirup, s nevetések buja erdeje.
Azt mondják egyszer mindennek vége. Mikor továbblépünk az emlék is csupán mosolyt fakaszt, de merre a tovább és ki lép? Tegnap is el akartam látogatni arra a gyönyörű helyre, elbújni a fa dús lombjai közt,s arcomba szívni a mámort. De nem találtam. Sehol. Akárhányat pisloghattam, kétségbeesésemben a lelkemet is kiordítottam, de újfent a már már bugyogó, rémisztő mocsárfolyamot találták meg szemeim. Hol eddig pillangók kergetőztek, jácint illata töltötte meg a teret, most nem érzek mást, csak sivár, kietlen, tűztől perzselődött pusztát, akár a pokol, jobban égette bőrömet, mint egy millió fokon égő lávafolyam tengere. Kétségbeesés és magány szaga csapta meg orrom, s hányni tudtam volna a gerincemen végigfutó undortól és rettegéstől. Fekete boltozat ölelte magába a rétet, s vele együtt én is a sötétségbe vesztem. Megint.
Nehéz felejteni a múltat, még évek után is lehetetlennek tűnő. Kitudja, az idő talán tényleg gyógyír a fájó sebekre. Egyszer talán képes leszek úgy nevetni, hogy ne a te mosolyod jusson az eszembe. Szaladni úgy, hogy ne a gyermekkorról álmodozzak, mikor minden oly egyszerű volt és magától értetődő. Felkelni anélkül, hogy ne a miérteken járjon az eszem. Lefeküdni boldogan, úgy gondolni a napra, mint egy régóta vágyott búcsú. Valami elmúlt, de aznap valami új is kezdetét vette. Egy nap talán ezt hívhatom a jelennek.

Placebo-Meds

Egy dal, semmi más. Nyár van.

Van egy szám, amit hallgatván a nyári hőség kezdi uralni a fejem.
 Egy terasz, kora reggel, esetemben délelőtt 10 óra. Egy terasz, egy faszékkel és egy kis asztalkával, rajta hamutál. A nap már fent van, kellemesen süti fáradt bőröm és megtörik  fénye napszemüvegem lencséjén. Kortyolok egyet jegeskávémba, egyet beleszívok a füstölgő cigarettába. Szemem lehunyva élvezem a kellemes meleget, ami nem tud elpusztítani, akármennyire is forr tőle vérem.
Esték, mikor már nem is este van, mert madárcsicsergés szakítja meg gondolatmenetem és a Nap első sugarainak a fénye világítja be a szobát. Hajnalodik, látom, már 5 óra is elmúlt. Ha most nem nyár lenne indulhatnék a suliba. De nyár van és imádom. Nyoma sincs a nyomó álmosságnak, pedig 2 óra múlva kelnem kell, hogy munkába induljak. De ez valahogy más és imádom.
Tél van, odakint hóvihar, mégis érzem a meleget a testemen, a kánikulát, mi nyáron másokat perzsel, de nekem mégis kellemes gyöngédséggel simogatja bőröm. Még két hónap az emlékeimre támaszkodva. Az emlékekre, amik minden perccel csak halványulnak. Eleinte csak a magány, az egyedüllét száll el, de idővel az egész csaknem fél éve történt pillanat a süllyesztőbe vész és csak az az egy szám marad, ami ezt a nyugodt, csodálatos érzést idézi fel újra, újra és újra.

Egyéniség

A letisztult stílus nem más, mint engedékenység 

a társadalmi skatulyának, minden mag kiírtása 

ami valaha egyéniséggé faragott minket.

The power

Az emberben dolgozik egy erő, ami a tőle telhető legnagyobb teljesítményt várja el. De mi van akkor, ha határaink ismeretében, átugorva azt, bizonyítanánk az erőnek? Egy körforgás alakul ki, ami által mindig egyre nagyobb és nagyobb elvárásokat helyezünk magunk elé, míg végül semmi más nem nem a lebeg a szemünk előtt, csak a cél. Határaink ismerete nem más, mint létünk beskatulyázása saját magunk által.

 És ha valaki nem szeret a szabályoknak élni? Ha annak ellenére, hogy valaki más megmondja az élet biztos forrását ő mégis a rögös, ismeretlen úton haladna végig? Kinevetik. 

Emberek, akik mások elvárásai szerint  szokták meg az életet, ha tudat alatt is; de soha, még csak elképzelni sem tudják azt a hatalmat, amit a tudatosan élő birtokol. A gondolat is megrémíti őket, hogy egyedül, mankók nélkül küzdjenek meg a világgal. Őket hisszük erősnek, miközben az első kavicsban, ami keresztezik utukat, megbotlanak és eltörik a lábukat.

Világvége (2012. 12. 21.)

Világvége félelem,
                            ha piszkos a lelkiismeret

A világvége gondolata engem nem rémiszt,
hisz szeretek hosszan, a kanapén elnyúlva aludni.
Órákig csak gondolkozni,merengek ,
lemerülni elmém tengere mélyére,
körbezárt sziklák közé bújva,
elmerülve, akár egy könnyed hulla.

Testem ellazul, mozdulatlan minden porcikám.
Gondolataim cikázó futkosása hallatszódik csupán.
Sosem álltak még meg, pedig ők csak nyughatatlan lelkek,
mégis, talán a mai napon végre ők is nyugovóra lelnek.

Lepereg szemem előtt az életem,
tudod, úgy, mint a híres filmekben.
Emlékszem a jóra,
a veled töltött boldog pillanatokra.
ötven wattos mosollyal sétáltunk a parton,
minden lépés, melyet tettél, melletted tartott.

Jóvá tennéd minden hibád, de mért csak most?
Csak egy percet kérnél, hogy mindent rendbe hozz.
Engedélyt egyetlen egy szóra,
de már nincs idő, máris végszót üt az óra.