Elbukom.

Felbukom.

Egyszer már tán lejátszottuk ezt,
Te talán még hamarabb is tudtad, mint én.
Én nem fogom bevallani magamnak sem,
mert tán nem is igaz, mi  látszatként mutatkozik,
s a tükörben már megtörik a képe.

Néha és csak egy hullámban, de akkor is ferde, hamis testet takar.
Bebugyolálja azt, s melengeti a titkot még tüz ég karjában
és képes a vágyra,
szeretet nélkül.

Elbuktam.

Harmadnapi jegyzet

Venni egy mély levegőt, miben
Bujkál az egész világ.
Csak te nem tudod-
Mindenki
Nevet. Elhitte. Bolond.
Ez elmebeteg
Akasztani
Vár
Akasztásra vár.
Az övé. Ö kötele.
Neki hurok, nekem mosoly
Nekem
Mosoly. Harmadnap
Vigyor. Őrület. Megörült.
Akasztani. Aka. Aka. Tani!
Elrakta.
Felakadt.
Elakadt.
Elment.
(mosoly) Elment.

?

Elégek érted

Egy parkban fekve. Nem egyedül, de azért mégiscsak olyan, mintha egyedül lennék, ha lehunyt szemhéjaimon keresztül az égre meredve, csak a fűszál csiklandozó érintésére koncentrálok. Meg hogy fúj a szél. Meg azért is, mert a szélnek kicsit víz illata van.
Fekszel egy tengerparton, elötted terül el a sós illatú víz, hogy már az ízét is érzed. Egy sziklaaszirten vagy. A hullámok felcsapnak a nagy kőtömbök oldalán és minden egyes ilyen vakmerő és zilált hullám egy- egy vízcseppet ejt kiszolgáltatottan elterülő testedre. Legelőször kicsit megremegett a gyomrod, libabőrsorok indultak meg a karodon és a lábad alsó szárán. Fülledt nyári nap volt, az apró vízcsöppök lehűtöttek és már gyermeki szeretettel, föként izgatottsággal vártad a következő nedvzuhatag érkezését.
Látod, ahogy az ég piroslik; naplemente. Meredeken közelít sziluetje a víz tükréhez és lassan, ahogy elsimulnak karodon a percek, ez a nagy tűzgolyó beleolvad a   víz mindenségét árasztó végtelenségébe. És mint ami ég, mint tüzben táncoló apró buborék, minden apró lávacsepp perzseli a böröd. Parányi lukacskákat égetve combod belsö ivébe és te hagyod. Ez a fájdalom nem igaz, múló pillanatok, hisz hiszel... nem tünhet el nyom nélkül valami, ami egykor csillapította höségedet, magába fogadott, saját kinálkozásából segytett.
Nyugton fekszel a köszirten és hiszed, tudod és várod annak a nyugtató, hideg viznek a vissztértét, akármilyen hosszú is az éjszaka és perzselő lesz a reggel.

Estimese

Egy pohár feketekávé aztán egy üveg fehérbor.

A bor az (eg)ész

Végig akarom nyalni a tested.
Te-tő-től-talpig.
Csak épphogy megsimogatnám a nyelvemmel
Ígérem nem bántalak,
Hadd kényeztesselek
a nyelvemmel
az ujjaimmal
a nyelvemmel
szemmel
Tudod hogy nézlek. Érzed. Tudom. Látom
Látlak téged, mikor látod, hogy látlak.
Nem is tudnád, milyen átlátszó tud lenni,
az ugyanolyan szövetből készült fágyol, köppeny
Egyszerűen hozzásimulnék és beleivódnék.
Mint beléd.
Belédivódnék.
Belőled innék.
Iszom.
Egy korty bor.
Már majdnem eltűntél, de visszahoztalak.
Itt vagy megint
és...a nyakad és az...állad találkozása
apró ajak nyomatok
miket odapuszilok,
mert beléd olvadtam
és te gonosz vajszelet, hagytad az alattunk örlődő láng
engem beléd olvasszon.
Beléd olvasztott.
Beléd égetett.
Én te vagyok.
Én így gondolom.
Én csak mindig
visszavonhatatlanul
akarlak,
-ameddig nem jön a hideg tél,
mi befagyasztja egyyé válásunk-
szeretni.

Délutáni alkohol (egyszeri alkalom, mindig az volt)

Szeretnék ebben a borban megfürdeni és belesírni magam és hagyni a sós könny áztatta bőröm feloldódjon az édes borban és csak a bor maradjon ebben az univerzumban. És én pedig benne.

Családi idill:

Mikor apád megkérdezi tőled: Van e még pénzed.
Válaszod a nyilvánvaló: nincs.
 Ekkor ő megragadja a kikészített bőröndjét, elköszön : "Majd reggel jövök" és elindul az aktuális nőjéhez.
A ház hideg, anya elment és én a szobámban sodrom a camel dohányt precíz cigicskékké, mint egy rögeszme és elszívom őket a szobámban. Szépen sorjában. Egyiket a másik után, nem vagyok mohó, csak épp telhetetlen.
Karikákat fújok a térbe. Szeretem a karikát, ha végigfutsz peremén...sosincs vége.
Kinyitom az ablakot.
Először jobb, majd a bal lábam csúsztatom ki az ablakpárkányra. Most következik a tető. Kiegyenesedett derék, 16 lépés és a kerítésen görnyedve lemászik az eddig egyenesbe vágott gerincem.

Jelenleg kellemes az otthonom.

Cigaretta-dohányfüst

Cigaretta-dohányfüst.
 Még mindig félek.
Álmodtam vagy megtörtént,
én már nem számolom,
számolja az,
kinek még számít
a különbség.
Rég elfeledtem már
 a valóságot megélni,
mert hogy rémálom
 kínoz éjjelente,
megértem, dehogy
nappal sem szűnik,
 megszokom.
 A vonalon táncolok
nem tudom merre dőlök,
 balettlépés lábujjhegyen,
 egyenes járni sem tudok,
 pláne nem részegen.
 Részegít a gondolkodás,
nem kell ide alkohol,
ha beleitta magát agyadba,
nem kell hogy újra hozz.
Odanyúlsz
a laposüveghez,
 mikor érzed elméd ébred...
Elfáradtam,
nem értem,
nem értem, miért nem, de sohasem leszek.

Csak nem tudom elhinni, hogy egyszer, mint mások, én is voltam hiú. Hogy sokszor még most is az vagyok. Hogy azt mondom jól vagyok, pedig sosem fájt még ennyire. Az a kis szilánk minden mozzanatomra egyre mélyebbre váj és csak egyszerű azt kimondani, hogy jól vagyok, érezni nem. Minden percben átverem saját magam, míg rá nem döbbenek, mekkora színjáték vagyok saját magam részére is. Egy színdarab. Darabokból egy egész felépített szín. És én nem akarom, nem bírom már ezt. Én már csak nyugalmat szeretnék, mert a szilánk darabokra vágja húsomat és hagy élve elvérezni újra és újra és én legbelül nem akarok meggyógyulni. Tudom, hogy legbelül nem tudom meggyógyítani önmagam, akármennyire is erősen hitegetem gyakran magam. Gyenge vagyok. Egy zuhanó tollpihe. Egy rothadó kőtömb a sziklaszirten. És én belülről már ezerszer meghaltam és nem tudom milyen lenne az életem ezeregyedik alkalom nélkül. Rettegek és csak az elnyomásban találok békét. Hogy elnyomjak mindent amit érzek, mert

Ártatlan sötétségbe kevert halvány színárnyalat.
Szagától részegen tengő léleksöpredékek.
Lila. De van mikor zöld.
Háromszor gondoltam végig és most már kék.
Gerinctelen uszály a messzeségben.
Ködfátyollal bevont/körbefont szemem reszketve bámul.
Vagy a testem reszket és a szemem
csatlakozik a ringatózó tánchoz.
Bámulom a messzeséget
hol ő kacsint rám vissza,keggyel.
Kétszer gondoltam át. Másnak lenni szép.
Gyönyörű buboréklabdányi élet.
Burkában elveszni kellemes,
miközben táncot lejt a hullám.
Egymáshoz csatlakozó
atomnyi lelkek csókjából szőtt függöny.
Elhúznám, de érintkezni ajkakkal,
hol a tiéd is lehet merész.
Meggondolatlan öngyilkosság.
Földbe fúrt precíz alagút.
Nem az enyém.
Áldott helyváltoztató  képesség,
most keresem és nem találom,
sehol sem lelek magányosságot.
Nekem csak egy döntés,
neked szemöldökráncolt párnák terhe.
Hova visszavágyok, többé nem térek.
Gyökerestül kitépett családfa a vízben.

A napjaim széthúznak, csak te vagy bennük állandó. Az egyetlen közös pont, az érintkezés és én hiszem hogy ez nem létezik. Mert nem határozhat meg valaki ennyire senkit, nem határozhatsz meg engem ennyire. Tudom hogy nem szabad bíznom, mert semmi sem állandó. A szobám, a külsőm, a barátaim mind csupán múló szeszély, ahogy én is. Nem mindenki hiszi ezt. Sokan csak elsétálnak és nem is értik miért, nem is gondolják végig miért teszik, mert elhinni is fájdalmas, hogy elbuktunk.
Én nem akarok félni, sem pedig csalódni. Soha többet. Egy magam vagyok. Így van rendjén. Mindenkinek meg kéne tanulnia, hogy csakis önmaga számít. És ezt én mégis elfelejtem mikor beszélünk. Nem elhinni akarom a csodákat, csak nem vagyok képes nem hinni benned. Behálózol. Egy pók vagy. Én egy ártatlan légy. A sokadik ártatlan légy.  Ki tudja hanyadik ezen a napon. Sokat fogyasztasz, mert éhes vagy és az éhséget csillapítanod kell, ha már ilyen könnyen kínálja magát a zsákmány. Ez a mostani ebéded egy könnyű zsákmány. Szinte a szádban lógnak aprócska lábai
 Azt hiszed, hogy ártatlanul repdes a hálódhoz oly közel lévő mocsokkupac körül, de tévedsz és ezt valószínűleg te is tudod. Ő már a legelején észrevett téged és elhatározta: szeretné beleszőni magát abba a hálóba, kicsit a közelébe repülni és nyugalmat találni abban a rettegésben, hogy tudja a veszély közel jár.
 Semmi sem ér váratlanul, ameddig be nem dőlsz a saját klisédnek. Annyira közel járok már a hálóhoz, hogy önnön gondolatait hallom, mintha már én is közüle való lennék.

Belenézek a szemeidbe
Akiben ugyanaz a vér csorog
Nem talállak téged, nincs odabent senki.
Tekinteted elveszett fűszál a ködben.

Elveszett kontroll tüzében keresed önmagad
Önarcképem zilált vízben úszik el
Nem tudom elfogadni azt, mi nincs ott.

Nem tudlak ott hagyni egyedül
De jelenlétemmel csak a te tüzedet is táplálom
Porig égetem mindkettőnket.

Hogyan akarhatom megmutatni neked a fényt,
ha a saját árnyékomtól is félek
Pillére akartam lenni lelkednek
Mikor a saját házam is lassan összedől.

Gyilkosságba fojtott bánat és gyűlölet
Oly nagy klisé , mely irányít
Nem hiszem el, hogy minden szó ismerős a szádból
Mintha csak saját ajkaim formálták volna őket egyszer

Tudod mi van köztünk? Levegő, de az nagyon sok.

Tudod az, hogy minden agysejtem 95%-át te teszed ki még nem azt jelenti hogy kedvellek, maximum éppen olyan vagy, mint amitől 4 éves korom óta meg akarok szabadulni, de túlságosan a részemmé vált, hogy csak úgy kitépjem, mint te a szívem és eldobjam, mint én szeretném a tiédet. Miután kitéptem az enyémmel együtt, lehet minden rendben lenne, azt hiszem ezt nevezik meghittségnek. Mikor az az ember, aki iránt talán születésedtől fogva gyűlöletet táplálsz, hirtelen kilép az életedből, megjelenik a tátongó űr a szívedben. A hiány minden iránt amit otthonodként megszoktál. A szorongásokat, a keménykezűséget, a rettegést, a halálvágyat és ölni vágyást, ami részemről egy és ugyanaz. Magad vagy mást ölsz, nem számít, gyilkos vagy és mások sírni fognak. A különbség a bűnhődés. Vagy te halsz meg vagy te látsz másokat meghalni.
Tudod az, hogy gyakran gondolok rád és miattad egész nap csak fekszem az ágyamban magzatpózban, úgy mint 17 évvel ezelőtt egy szent helyen, ahol nem létezett még sem a gyűlölet sem a szeretet, nem jelenti azt hogy fontos vagy számomra. Maximum ragaszkodásnak nevezném, mert pont olyan vagy akitől mindig is meg akartam szabadulni, de úgy látszik az akarat és a tettek most sem egyeznek.
Tudod-e hogy sokat gondolok rád? Nem én akarom, csak vannak éjszakák, nappalok és hajnalok, mikor ha belenézek a tükörbe és vizsgálgatom szemem íriszét, tudod mikor elég régóta nem pislogtál már és a kép csak halványul, lassan olyan lesz, mint a mozaik és akkor már nem tudod megkülönböztetni, hogy zöld e vagy barna. És én barnának látom,. Két csokoládébarna szempár fúródik a tekintetembe. Sós könnyek mossák arcom. Tudom, mert néhány már az ajkamig gördült és megízleltem őket nyelvem hegyével. El tudod képzelni milyen mikor saját könnytől sínylődő arccsontodat bámulod? Mikor annyira koncentrálsz egy pontra a testeden, hogy újból csak az övét képzeled a saját karjaid helyére? Vajon milyen mikor már zsibbadt ajkaid mosolyra húzódnak? Tévedsz, nem attól mosolygok, mert eszembe jutottál és nem is az emlékezetemben oly elevenen élő csókunk sistergő utóhatása, csupán azt kívánom bár soha ne találkoztunk volna. Bárcsak 17 évvel ezelőtt ott maradtam volna a melengető, biztonságot adó anyai burokban, ahol te nem létezel,  ahol soha nem ismertem volna meg a világot.
Tudod mi az mikor álomból felébredve egy apró vonal választja el a valóságot és a képzelet? Az egyetlen különbség, hogy mikor kereslek magam mellett csak levegőt ölelek. Az a levegő is olyan rémisztően puha nekem. Szeretnék betakarózni vele és örökre belebújni, hogy amikor reggel iskolába indulok az ő puhaságán üljek a buszon. Hogy mikor sétálok az utcán beborítson a magabiztossága és megvédjen mindentől. Mikor számhoz emelek egy szendvicset velem együtt egyen és érezze az ízek önfeledt táncát a nyelvemen. Mindez valós lehetne..
De csak a cigifüst végtelen tárházát vagyok képes magamba szívni... Kábít és majdnem olyan mintha álmodnék és elhiszem, hogy utállak...hogy nem hiányzol...hogy jó így nekem...egyedül.




http://www.youtube.com/watch?v=zWbsnAHXyBU

Hogy mindig itt vagy nekem, kép formájában

Elveszek a kékségben,
Szemed véges tükrében.
Véd valamit egy üvegfal,
Inkább tükör, személyem benne van.

Azt mondják gyémánt, nekem csak csillag
Mi íriszeden keresztül folytonosan csillan.
Nem véletlen a szándék:"A szem a lélek tükre."
Hisz csillag az maga ki lelkem szeretője.

Egy lány akarata, megkönnyebbült végül.

Volt egy lány, aki csak egy valamit akart egész életében és azért nagyon küzdött. Volt egy előérzete,
 miszerint ha megteszi szíve vágyát, isten nem bocsájt meg neki. És akkor és ott megjelent
a vágya a bizonyításra és akarata a tettvágy iránt. Ott és akkor megtette, megszabadította a világot.

Lelke mély, végtelenjébe csábító erdő volt. Mindig fújt a szélt és sütött a Nap. Varázslatos hely volt
a maga módján. A sok vihartól megnyűttek a fák, majd a Nap fényével rájuk ragyogott és fürdette őket
sugaraiban. A fák nagyok voltak. mindig hatalmasabbra nőttek és dicsekedtek saját lombkoronájukkal.
Észre sem vették, hogy amit a Nap egyszer megperzsel arra soha nem csepegtet vizet. Hiszékeny
és naiv . Büntetést érdemelt..
Most mező hever lelke mélyén. Egész szívét beterítő perzselt búzatábla. Szélcsend uralkodik a levegőben
és felhő takarja részben a napot. Minden nyugodt és csendes. Kihalt és békés.

Vágyammal a horizontot kergetem. kérlek!

Egyre közelebb érezlek magamhoz,
ahogy távolodnak lépteid.
Irónikus nem?
Most csal mosolyod mosolyt arcomra
Mikor már csak emlékeimben élsz.

Mintha a horizontot kergetném
Fogócskázunk, te meg én
Számtalanszor megtaláltad már pillantásom
Hova bújjak még előled?
Szerinted el akarok bújni előled?

Lelkem szivárványban úszik,
Egyetlen keserű feketelyuk
A naívságom színtere.
Azok a színek elvakítanak
Készítenél nekem egy fekete-fehér képet?

Kihűlt föld, melyet lábujjam markol,
Mozgóképen nézem, hogy kell futni.
El akarlak érni téged!
Nyújts ki a karod kérlek? Kérlek!
Csak még egyszer had érezzem érdes bőröd (aztán el tudlak engedni).

Délibáb, ami ébren tart

Még mindig érzem perzselő tekinteted a nyakamon
Mint aki a saját temetésére megy,
azt a dalt dúdolom, amit annyira szeretünk.
A tekinteted kettéfúrja az enyémet.
Éget a parázs melegével,
Szúr a rózsa tüskéje,
amit szőke gyöngyfürtökben fürdő szerelmednek adsz.
Miért nem ragyoghat a hajam mint gyémánt?
A lelkem mint a legfényesebb kristály?

Összecsuklok.

Csókokat lehel ajkaimra a szél. Élve akar.
Kábulatom nem elég hogy ne lássam az arcod.
Vedd le rút maszkod, ne takard magad!
Én a lelked által ismerlek,
Hagyd, hadd ismerjem tested!

Szomjas vagyok. Csillapíthatatlan szomjat érzek irántad. Megitatatnál véreddel, hogy
létezésed cseppjei szolgálják nekem az életet? Tudod, akkor soha nem feledhetnélek el.
Szívem belső falára festeném véreddel a neved, hogy soha ne feledhesselek. Hálás vagyok
a szemedben pislákoló gyémántfényért, ami egészében ragyogja be a napom. A mosolyod
fűszerezi azt a meleg,lágy érzést a szívemben,amiről csak a mesékből hallottam.
Érdes oly édes hangodtól az ereimben pezsgő véreddé válok magam is. S ha közelemben
érezlek nem számít semmi csak az élvezet, mint kiéhezett ragadozó lesben állok és még
 mindig várok a megfelelő pillanatra,hogy lecsaphassak. Elraboltál engem s még csak nem
is tudsz róla.Elrabolod a szívem minden találkozásunkkor és félek hogy egyszer okot
adok arra,hogy összetörd. Már olyan nagy részét elvitted a szívemnek. Belehalnék az
űrbe mi keletkezne.

Neked nem is fáj, a legkegyetlenebb szavam sem.. Tudod miért? Mert téged nem boldogít a legszerelmesebb szavam sem. Én már a gondolatodtól elkábulok. Sejted miért? Mert kedvellek...talán túlságosan is.

Ez csak így hirtelen este.

Lélektelen életem tengerében fürdök.
Eső mossa szemem,szemfestékemtől démoni tekintetem.
Fürdök a nyomorban, a kínban, a tetteim nedvében
Cselekedeteim árnyéka keserű a medrében.
Szirének éneke, táncra hívnak engem.
Szerintük a víz mélyén a boldogságot meglelem.
Szép szemű, gyönyörű angyalarc, hívj édes hangodon,
én érted tartok a mélybe.
Küzdök a habokkal, az oxigénnel,
életemet eddig adó értelemmel, a
szívem győzedelmeskedik az eszem felett,
s barlangja falára csupán egy név van kaparva.
A sötétben nem látom.
Még nem vagyok elég rideg, hogy a sötétséget kizárva,
rémületeim ellenére elcsábítsam a hangod és a neved.
Sötétségbe zárod léted, elrejted magad előlem és nem talállak
és nem látlak és elnyomlak, mert félek.
Félek tőled, a reménytől, a bizakodás édes vérétől mi ereimben csordogálna ,
én bolond szenilis nő.
És most minden olyan sötét és hideg, kék és mély. És nem vagy sehol.